Hol volt, hol nem volt, a Tündér-erdő legmélyebb, legsűrűbb zugában, ahol a napfény is csak félve mert bekukucskálni a lombok között, állt egy elfeledett kastély. Nem volt sem komor, sem ijesztő, sőt, a falait tetőtől talpig örökzöld indák fonták körbe, mintha a természet egy puha, zöld palásttal akarta volna megóvni a világ zajától. Levelei télen-nyáron egyformán ragyogtak, mégis, a kastélyra és annak hatalmas kertjére valami mélységes, álmos csend telepedett, mint nehéz, bársonytakaró.
Ebben a kastélyban élt Lelle hercegnő, egy leány, kinek szeme olyan tiszta kék volt, mint a nyári égbolt, és a szíve tele volt a kert iránti szeretettel. Ám a szíve egyben szomorú is volt, mert a kert nem viszonozta ezt a szeretetet. A virágok kinyíltak ugyan, de illatuk alig volt, a fák nőttek, de mintha sóhajtoztak volna, és a kert közepén álló csodálatos, ezüstlombú óratorony sohasem ütötte el az időt. A mutatói, melyek finomra csiszolt borostyánlevelekből készültek, mozdulatlanul álltak a virágszirmokból kirakott számlapon.
A közeli faluban élt Áron, egy fiú, akinek a lábában több volt a kíváncsiság, mint bárki máséban az egész vidéken. Folyton az erdőt járta, ismerte minden madár énekét és minden fa rejtekét. A szíve azonban mindig az örökzöld kastély felé húzta. Nem félt tőle, inkább rejtélynek látta, egy kibontásra váró mesének. Egy napon, amint a kastély kerítése mellett sétált, meglátta Lellét, aki éppen egy öreg, mohos szökőkút mellett ült, és a vizet bámulta.
– Miért vagy szomorú, hercegnő? – kérdezte Áron bátran, átbújva egy indák alkotta kapun.
Lelle felnézett. – Hallod? – suttogta. – A szökőkút beszél. De nem értem, mit mond.
Áron a fülét a hűvös kőhöz tapasztotta. A víz csobogásából valóban halk, szomorú suttogás hallatszott. Olyan volt, mint a szél hangja a kéményben: „Elfelejtett… elfelejtett szavak… a szív dobbanása…”
– Rejtélyes – mondta Áron, és a homlokát ráncolta. – És az az óra? Miért nem jár soha? Az én nagyapám órásmester, talán meg tudnám javítani!
Lelle elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy elromlott volna. Inkább csak… alszik. Mint az egész kert.
Ettől a naptól fogva Áron és Lelle elhatározták, hogy megfejtik a kastély titkát. Együtt fedezték fel a kert minden zegét-zugát. Elmentek a Csendes Tóhoz, melynek tükre sosem fodrozódott, és a Hangtalan Ligetbe, ahol a madarak is csak némán röpködtek ágról ágra. Mindenhol ugyanazt az álmos, várakozó csendet érezték.
Egy délután a kert legtávolabbi sarkába tévedtek, egy olyan helyre, ahol a fák sűrűbben álltak, és a levegő is nehezebb volt. Itt találtak rá egy alacsony, görnyedt alakra, aki éppen egy rózsabokrot metszegetett egy rozsdás ollóval. A ruhája mintha fakéregből és mohából szövődött volna, a haja pedig olyan volt, mint a száraz fű. Ő volt a Kert Őre.
– Mit kerestek itt, gyerekek? – mordult rájuk mély, dörmögő hangon. – Nem látjátok, hogy a kert pihen?
– Azt szeretnénk kideríteni, miért pihen ilyen mélyen – vágta rá Áron. – Miért nem cseng az óra, és miért suttog a szökőkút?
Az Őr letette az ollóját, és lassan felegyenesedett. A szeme olyan volt, mint két sötét, bölcs odú. – A kert nem hallja azt, amit hallania kellene. A legszebb virágok a kedves szavakból nőnek, a legédesebb gyümölcsök a hálás szívekből teremnek. De ez a kert már régóta süket ezekre a hangokra.
Lelle a szívéhez kapott. – Hálás szavak? De hát én szeretem a kertet!
– A szeretet néha csendben marad a szívben – bólintott az öreg. – De a kertnek hallania kell. Az Óra Kertje, a kastély szíve, a köszönetre vár. Anélkül nem dobban, és amíg a szív nem dobban, az idő is megáll.
Áron és Lelle összenéztek. Hirtelen minden világossá vált. A suttogó szökőkút, az alvó óra… mind ugyanarra vártak. Visszaszaladtak a szökőkúthoz. Lelle lehajolt, és belesúgta a vízbe:
– Köszönöm, kedves szökőkút, hogy hűs vizet adsz, és hogy a csobogásod megnyugtatja a szívemet.
Abban a pillanatban a suttogás abbamaradt, és helyette a víz vidám, csilingelő hangon kezdett bugyborékolni, mintha kacagna.
Áron egy hatalmas, terebélyes tölgyfához lépett, amelynek árnyékában gyakran megpihentek.
– Köszönöm, öreg tölgy – mondta, és megsimította a kérges törzsét –, hogy megvédesz a naptól, és hogy az ágaidon ilyen csodás madarak laknak.
A fa levelei erre megzizegtek, mintha tapsolnának, és a Csendes Ligetből válaszként felcsendült egy gyönyörű madárdal.
Ettől kezdve végigjárták az egész kertet. Lelle megköszönte a rózsáknak a szépségüket, Áron a kanyargó ösvénynek, hogy mindig hazavezeti. Megköszönték a fűnek a puhaságát, a felhőknek az árnyékukat. És minden egyes kimondott „köszönöm” szóra a kert egyre élénkebbé vált. A virágok illata felerősödött, a tó vize megfodrozódott, a színek ragyogóbbak lettek.
Végül eljutottak az Óra Kertjébe, a kastély szívébe. A hatalmas óratorony némán magasodott föléjük. Itt kellett a legőszintébb hálának elhangoznia. Lelle a kastély falát borító örökzöld indákra tette a tenyerét.
– Köszönöm, otthonom – suttogta könnyes szemmel –, hogy vigyázol rám, és hogy a falaid között biztonságban érzem magam. Köszönöm, hogy vagy nekem.
Áron Lelle mellé lépett, és a kertre nézett.
– Köszönöm, csodálatos kert, hogy megmutattad a titkodat. És köszönöm neked, Lelle – fordult a hercegnőhöz –, hogy a barátom vagy.
Lelle elmosolyodott. – Én is köszönöm, Áron.
Ahogy ezek a szavak elhangzottak, mély, dobbanó hang rezegtette meg a földet. Az óratorony tövében a föld megemelkedett, és egy kristálytiszta, fénylő rügy bújt elő, ami lassan kinyílt, és egy ragyogó, pulzáló virággá változott. Ez volt a kert szíve. Az örökzöld indák a falon smaragdzöld fénnyel kezdtek izzani, és az óratorony ezüstlombú mutatói lassan megmozdultak. Előbb lassan, majd egyre biztosabban ketyegni kezdtek. Amikor a nagymutató elérte a tizenkettőt, a toronyból nem harangszó, hanem csodálatos, dallamos muzsika csendült fel, mintha ezer apró kristálycsengő szólalt volna meg egyszerre.
A Kert Őre is megjelent, de már nem volt görnyedt és szomorú. Kiegyenesedve állt, és az arcán meleg mosoly ült. Fakéreg ruhája friss, zöldellő lombbá változott.
– Halljátok? – kérdezte. – A kert szíve újra dobog. A hála felébresztette.
Attól a naptól fogva az örökzöld kastély kertje a világ leggyönyörűbb helye lett. Az óra minden egész órában eljátszotta a maga varázslatos dallamát, emlékeztetve mindenkit a hála erejére. Áron és Lelle pedig megtanulták a legfontosabb leckét: a legparányibb, szívből jövő köszönet is képes felébreszteni egy alvó kertet, vagy akár egy szomorú szívet. Mert a hála nem más, mint a szeretet legszebb dallama.
