Valamikor réges-régen, a Göncöl-patak kanyarulatában feküdt Mosolyvár, a város, ahol még a macskakő is vidámabban csillogott a napfényben. A pékek fütyörészve dagasztották a legédesebb kalácsokat, a kertészek dúdolva gondozták a legszínesebb virágokat, és az emberek sosem felejtettek el egymásra mosolyogni, ha az utcán találkoztak. Ám egy napon különös, szürke köd ereszkedett a városra, és vele együtt egy furcsa kór: a Felejtés Átka.
Nem a nevüket vagy a címüket felejtették el az emberek, ó, nem! Valami sokkal fontosabbat: a jó szokásaikat. A pék kifelejtette a cukrot a kalácsból, a kertész elfelejtette meglocsolni a rózsákat, és az emberek már nem köszöntek egymásnak. Sőt, morcosan lökdösték félre a másikat a piacon, eldobálták a szemetet, és a „kérem” és „köszönöm” varázsszavak úgy koptak ki a szájukból, mint a lyukas zokni a sarokból. A nevetés elszállt a háztetőkről, mint a riadt galambok.
Csak egyvalaki nem felejtett. Egy szeplős, kócos kisfiú, akit Petinek hívtak. Peti szíve napról napra jobban fájt, ahogy látta szeretett városának elszürkülését. Egy esős délutánon a nagypapája poros padlásán kutatott valami régi játék után, amikor egy kopott faládában egy csodaszép, rézből készült iránytűre bukkant. Ahogy a kezébe vette, az iránytű finoman megremegett, és egy apró, csilingelő hangocska szólt belőle.
– Végre! Már azt hittem, örökre itt porosodok! – cincogta a hang. – Irányka volnék, a kalandok iránytűje! És látom, nagy a baj Mosolyvárban!
Peti szemei kerekre nőttek a csodálkozástól. Egy beszélő iránytű!
– Te… te tudod, mi történt? – kérdezte hebegve.
– Hogyne tudnám! – csilingelt Irányka. – A Mindennapi Törődés Elfelejtésének Átka sújtja a várost. Ezt csak egy bátor szív törheti meg, aki kiállja a Hétpróbás Kalandot. A próbatételek során újra meg kell tanulni, mi az a türelem, a bátorság és a leleményesség. Te leszel az, Peti?
Peti egy pillanatig habozott, majd bólintott. Bármit megtett volna, hogy visszakapja a régi, vidám Mosolyvárat.
– Akkor indulás! Az első próba a Türelem Hídjánál vár! – pördült meg Irányka, és a mutatója határozottan a város széle felé mutatott.
A Göncöl-patak felett egy öreg, mohos kőhíd ívelt át. A közepén egy hatalmas, morcos kőbábu ült, ő volt a Hídőrző. Karba font karokkal, szigorú arccal nézett Petire.
– Sehova se mész, kölyök! – dörmögte mély hangon. – Csak az mehet át a hídon, aki kibogozza ezt a gyékénycsomót. De vigyázz! Ha csak egyszer is sóhajtasz, panaszkodsz vagy feladod, kővé változtatlak!
A Hídőrző egy akkora, kócossá gubancolódott gyékényköteget tett Peti elé, mint egy szénaboglya. Peti lenyelte a gombócot a torkában. A csomó reménytelennek tűnt. Leült a híd szélére, és munkához látott. Húzta, vonta, próbálta követni a szálakat. Az ujjai hamarosan kisebesedtek, a háta megfájdult. Órák teltek el. A nap már lemenőben volt, amikor végre megtalálta az utolsó hurkot. Amikor a csomó szétomlott, a Hídőrző elismerően bólintott.
– Átmentél a türelem próbáján – dörmögte, és félreállt az útból. – Nem a gyorsaság, hanem a kitartás a fontos.
A második próba a Néma Erdőbe vezette őket. Ahogy beléptek a fák közé, minden hang elhalt. Nem csicseregtek a madarak, nem zizegett a szél a levelek között, nem surrantak az avarban apró állatok. A csend nyomasztó volt, szinte fájt.
– Itt a bátorságodra lesz szükség – suttogta Irányka. – De nem az oroszlánoktól kell félned. Az igazi bátorság a jóságban rejlik, még akkor is, ha senki sem látja.
Peti nem értette, de elindult a néma rengetegben. Hamarosan egy kismadárra lett figyelmes, akinek a szárnya beakadt egy tüskés indába. A madárka némán, kétségbeesetten vergődött. Peti óvatosan odalépett, és finom mozdulatokkal kiszabadította a szárnyát. Ahogy a madárka elreppent, egyetlen, hálás csicsergést hallatott. A csend megtört. Pár lépéssel odébb egy szomjazó őzgidára talált egy kiszáradt forrás mellett. Peti elővette a kulacsát, és a tenyerébe öntve a vizet, megitatta a gidát. Ahogy az állat ivott, a forrás halkan csobogni kezdett. Peti minden apró, kedves cselekedetével egyre több hang tért vissza az erdőbe. Mire kiért a fák közül, a Néma Erdő újra élettel teli, zsongó rengeteg volt.
A következő napokban Peti kiállt még négy próbát. Megmászta a Feledés Hegyét, ahol minden lépésnél el akarta felejteni a célját, de ő csak Mosolyvárra gondolt. Átúsztott a Kifogások Taván, ahol suttogó hangok csábították a könnyebb útra. Egy labirintusban kellett megtalálnia a kiutat, de nem az erejével, hanem a leleményességével: egy elhagyott tükördarabbal nézett be a sarkon, egy régi cipőfűzővel pedig megjelölte a helyes utat. Minden próba egy-egy elfelejtett jó tulajdonságot tanított neki újra.
Végül elérkezett a hetedik, utolsó próba. Irányka a város főterére vezette.
– És most? Hol a sárkány? Hol a gonosz varázsló? – kérdezte Peti, körbenézve a még mindig morcos, szürke téren.
– A legnehezebb próba most következik – csilingelt Irányka. – Használd mindazt, amit tanultál!
Peti csalódott volt. Hát ennyi volt? Semmi varázslat? De aztán meglátta a városbírót, aki éppen egy fontos okiratot ejtett a sárba, és csak bosszankodva legyintett rá. Peti odaszaladt, felvette a papírt, letörölgette a kabátja ujjával, és udvariasan átnyújtotta.
– Tessék, városbíró úr, leejtette.
A városbíró meglepetten nézett rá. Évek óta senki sem szólt hozzá ilyen kedvesen. Zavartan elmotyogott egy „kösz… köszönöm”-öt.
Peti ezután meglátta a pék mogorva arcát. Odament hozzá, és rámosolygott.
– Jó reggelt, pék úr! A tegnapi kenyér nagyon finom volt, köszönjük szépen!
A pék pislogott, majd a szája sarka egy alig észrevehető mosolyra húzódott.
Peti felszedett egy eldobott alcsutkát, segített egy idős néninek átvinni a nehéz kosarát az úton, megdicsérte a kertész egyetlen, hervadozó virágát. Nem tett nagy dolgokat. Csak apró, mindennapi kedvességeket. És csoda történt. Mint amikor egy kavicsot dobunk a tóba, és a víz fodrozódni kezd, úgy terjedt a jóság a téren. A városbíró, aki látta Peti tettét, segített egy kislánynak, akinek legurult a labdája. A pék másnap egy csipet cukrot is tett a kalácsba. Az emberek, látva a mosolyt és a kedvességet, lassan emlékezni kezdtek.
Hamarosan újra hallatszott a köszönés, a nevetés, és a „kérem” és „köszönöm” szavak újra megtöltötték a levegőt. Mosolyvár visszanyerte a színeit.
A városbíró a főtér közepén, mindenki előtt megölelte Petit.
– Te vagy a hősünk, Peti! Megmentetted a várost! – mondta meghatottan.
Peti a kezében tartott Iránykára nézett, aki büszkén csillant a napfényben.
– Nem én voltam a hős – mondta Peti bölcsen, a tömeghez fordulva. – A Hétpróbás Kaland nem sárkányokról és kincsekről szólt. Arra tanított meg, hogy a legnagyobb hősiesség a mindennapi apró jóságokban rejlik. Egy mosolyban, egy segítő kézben, egy jó szóban. Ez a varázslat mindannyiunkban ott van, csak nem szabad elfelejtenünk használni.
És Mosolyvár népe soha többé nem felejtette el ezt a leckét. Irányka pedig, miután küldetését teljesítette, elhallgatott, és újra egy egyszerű, de Peti számára legkedvesebb iránytűvé vált, örökre emlékeztetve őt a kalandra, amely megtanította, hogy a világot nem nagy csodák, hanem apró, szeretettel teli cselekedetek teszik jobbá.
