Valaha volt, hol nem volt, az üveghegyen innen és a Fekete-tengeren túl, ahol a nap mindig melegen simogatta a királyság zöldellő mezőit, élt egy gyönyörű hercegnő. Panna hercegnőnek hívták, és olyan volt, mint a tavaszi harmatcsepp: tiszta, ragyogó, és olykor egy kicsit komoly. Az udvarban mindenki szerette, de Panna szíve mélyén vágyott valamire, amit még ő sem tudott pontosan megnevezni. A királyi udvar pedig, nos, az pont olyan volt, mint minden más királyi udvar: méltóságteljes, csendes, és olykor egy picit unalmas.
Egy napon, a királyi ebédlőben, ahol a szmokingos inasok némán szolgálták fel a fenséges fogásokat, Panna hercegnő éppen egy falat mézeskalácsot majszolt, amikor váratlanul egy aprócska, de annál hangosabb csuklás rázta meg. A következő pillanatban – hipp-hopp! – egy rózsaszín, csillogó felhő pukkant szét körülötte. A csillámok finoman szálltak a levegőben, megültek az asztalon, a király szakállán, még az inasok parókáján is. A csendes udvarban lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenséget.
Panna zavarba jött. Elmosolyodott, hogy oldja a feszültséget, de a következő csuklásnál – PUFF! – egy sárga, aranyfényű csillámfelhő robbant. A királyi szakács, aki éppen a vadast hozta volna be, megbotlott a meglepetéstől, és a tálca egyenesen Zénó, az udvari varázsló ölébe landolt. Zénó, aki amúgy is kissé szétszórt volt, most tetőtől talpig vadasmártásban és csillámban úszott. A helyzet abszurd volt, de senki sem mert nevetni.
Zénó, miután megtörölte pápaszemét, és varázslóköpenyét valamennyire rendbe hozta, komoly arccal vizsgálta meg a hercegnőt. Elővette ősi, poros könyveit, és hosszú órákon át lapozgatott, mormogott, majd végül felsóhajtott.
– Atyaég! Ez egy ritka, de teljesen ártalmatlan derűvarázs! – kiáltotta Zénó, és a hangja még a királyi trónterem falait is megrengette. – Valaki, aki titokban nagyon szereti a csillámot, de nem tudja kifejezni, ráolvasta a hercegnőre. Minden csuklásnál csillámfelhő pukkan! De van rá orvosság! Három őszinte, szívből jövő nevetés kell, amit a hercegnő gyűjt össze a birodalomból. Csak így törik meg az átok!
Panna hercegnő elszomorodott. Három őszinte nevetés? Az udvarban, ahol mindenki olyan komoly volt, mint egy temetésen, ez lehetetlennek tűnt. A király és a királyné is aggódva néztek egymásra. De Panna elhatározta, hogy megpróbálja. Elvégre ki akarna örökké csillámfelhőket pukkantani?
Az első napon Panna az udvarban próbálkozott. Elmesélt egy viccet a főkomorniknak, ami olyan száraz volt, mint a sivatagi homok. A komornik udvariasan elmosolyodott, de a szeme sarkában látszott, hogy a vicc nem érte el a célját. A nevetés nem volt őszinte. Panna csuklott egyet – PUKK! – és a komornik orra hegyén landolt egy lila csillámfolt. A hercegnő elkeseredett.
Másnap reggel, miközben Zénó éppen egy újabb porlepte könyvet tanulmányozott, egy apró, bolondos manó szökkent be az ablakon. Tücsi volt az, a legjátékosabb és legfurább manó az egész birodalomban. Mindig ott termett, ahol valami izgalmas, vagy éppen vicces dolog történt. Szeme huncutul csillogott, füle hegyes volt, és mindig viselt egy apró, csörgős sapkát.
– Hallottam a csillámátokról! – kuncogott Tücsi, és megpörgette magát a levegőben. – Panna hercegnő, miért vagy ilyen szomorú? A csillámfelhőket én is imádom! Nézd csak! – Azzal Tücsi pálcájával megsuhintotta a királyi szakács kalapját, ami azonnal egy óriási, lila karfiollá változott. A szakács, aki éppen egy új recepten gondolkodott, meglepetten nézett fel, majd a tükörbe pillantva hangosan felkiáltott.
Panna hercegnő először megdöbbent, aztán hirtelen valami furcsa érzés fogta el. A karfiolkalapos szakács látványa annyira abszurd és váratlan volt, hogy a szájára tette a kezét, de már késő volt. Egy mély, szívből jövő, igazi kacagás tört ki belőle. A nevetés olyan volt, mint egy friss forrásvíz, tisztán és harsányan csengett. Abban a pillanatban – PUKK! – egy utolsó, hatalmas csillámfelhő robbant, de ez nem Panna csuklásából jött. Ez egy apró, ártatlan csillám volt, ami elillant a levegőben. Zénó, aki a sarokban olvasta a könyvét, felkiáltott:
– Az első megvan! Ez őszinte volt! Éreztem a varázslatot!
Panna könnyedebbnek érezte magát. Tücsi elégedetten hunyorított.
– Látod? A nevetés fertőző! – mondta a manó. – De még kettő kell! Menjünk, Panna hercegnő, keressük meg őket!
Panna, Tücsi és Zénó (aki ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri őket) elindultak a birodalomba. A hercegnő először sosem járt még a palota falain kívül. Eljutottak egy kis faluba, ahol éppen vásár volt. A gyerekek rohangáltak, a kofák kiabáltak, a zenészek játszottak. Tücsi azonnal belevetette magát a forgatagba. Egy csoport gyerek éppen egy bábjátékot nézett, ami nem volt túl vicces. A bábos próbálkozott, de a közönség unottan nézte.
Tücsi odasurrant, és a bábos háta mögött elkezdte utánozni a bábokat, de sokkal viccesebben, grimaszokat vágva és bolondos hangokat kiadva. A gyerekek először meglepődtek, aztán egyre jobban elmosolyodtak. Panna hercegnő, látva a manó huncutságait, nem tudta megállni, hogy ne nevessen. De most nem csak Tücsin nevetett. Nevetett a gyerekek örömén, a bábos zavarán, és azon, hogy milyen egyszerűen lehet boldogságot csempészni a világba. Egy mély, felszabadító kacagás hagyta el a száját, és érezte, ahogy egy újabb teher hull le a válláról. Zénó boldogan jegyezte meg:
– Megvan a második! Ez a nevetés a közös örömről szólt! Látod, Panna? Nem kell viccesnek lenned, csak nyitottnak a derűre!
Panna hercegnő egyre jobban élvezte a kalandot. Rájött, hogy a világ sokkal színesebb és viccesebb, mint gondolta. Tücsi folyamatosan újabb és újabb csínytevésekkel szórakoztatta, és Panna már alig csuklott. Csak egy nevetés hiányzott!
Eljutottak egy öreg, mogorva kertészhez, aki a királyság legszebb rózsakertjét gondozta. A kertész, Frici bácsi, mindig ráncos homlokkal dolgozott, és sosem látta senki nevetni. Éppen egy makacs gyommal küzdött, ami nem akart kijönni a földből. Dühösen mormogott magában.
Panna hercegnő odalépett hozzá. – Frici bácsi, segíthetek? – kérdezte. Frici bácsi csak morgott valamit. Panna lehajolt, és megpróbálta kihúzni a gyomot. A föld csúszós volt az éjszakai esőtől, és Panna, ahelyett, hogy elegánsan kihúzta volna a gyomot, egy hatalmas sárkupacba pottyant. A ruhája sáros lett, a haja kócos, és a feje tetején egy apró, zöld levél landolt.
Frici bácsi, aki eddig csak a gyomra koncentrált, felnézett. Látta a sáros hercegnőt, a kócos haját, és a zöld levelet a fején. Először csak elhúzta a száját, aztán valami furcsa remegés futott végig rajta. Egy halk kuncogás, aztán egy mélyebb, rekedtes nevetés. Végül Frici bácsi, a mogorva kertész, hatalmas, szívből jövő kacagásban tört ki. A nevetése olyan volt, mint egy régi, jól olajozott gépezet, ami hosszú idő után újra beindul. Panna, látva Frici bácsi felszabadult örömét, maga is elmosolyodott, majd felnevetett. A nevetésük összefonódott, betöltötte a rózsakertet.
Abban a pillanatban – BUMM! – egy utolsó, óriási csillámfelhő robbant Panna körül. Ez a felhő nem volt rózsaszín vagy sárga, hanem a szivárvány minden színében pompázott. A csillámok lassan lebegtek a levegőben, majd eltűntek, mintha sosem lettek volna. Panna hercegnő könnyűnek érezte magát, mintha egy láthatatlan teher hullott volna le a válláról. Az átok megtört!
Zénó, aki a bokrok mögül figyelte a jelenetet, előugrott, és boldogan tapsolt. – Megvan! Mindhárom nevetés őszinte volt! A derű varázsa megtörte az átkot!
Panna hercegnő visszatért a palotába, de már nem volt ugyanaz a komoly lány. A szíve megtelt örömmel, és a szeme csillogott a derűtől. Mesélt a királynak és a királynénak a kalandjairól, Tücsi csínytevéseiről és Frici bácsi nevetéséről. Az udvarban mindenki meglepődött Panna változásán. Hamarosan az egész királyságban elterjedt a hír, hogy Panna hercegnő a legvidámabb hercegnő a világon. Tücsi pedig gyakori vendég lett a palotában, mindig valami új huncutsággal szórakoztatva a királyi családot.
Panna hercegnő megtanulta, hogy az igazi varázslat nem a csillámfelhőkben rejlik, és nem is a varázslókönyvek porlepte lapjain. Az igazi varázslat a szívben lakik, a nevetésben, a közös örömben, és abban a képességben, hogy még a legmogorvább arcra is mosolyt csaljunk. Attól a naptól fogva Panna hercegnő nem csak gyönyörű volt, hanem boldog is, és a királyság sokkal vidámabb hellyé vált, ahol a derű volt az igazi korona.
