Valamikor, réges-régen, de lehet, hogy éppen tegnap délután, volt egy kislány, akit Lottinak hívtak. Lotti csodálatos kislány volt, szemei úgy ragyogtak, mint a frissen mosott üveggolyók, a nevetése pedig olyan volt, mint a fákra fészkelt rigók tavaszi éneke. Volt azonban egy aprócska bökkenő a Lotti nevű gépezetben: mindig, de mindig rohant. Olyan volt, mint egy felhúzott rugós játék, ami addig pörög-forog, amíg a rugó ki nem lazul. „Gyorsan, gyorsan!” – mondogatta reggel, miközben a kakaóját kavargatta, „Gyorsabban!” – sürgette a csigát a kerti úton, és még a napocskát is megdorgálta, amiért olyan lassan bújik elő a felhők mögül.
Egy esős, szürke csütörtökön, amikor a felhők ólomnehezen ültek a háztetőkön, és az esőcseppek unottan kopogtak az ablakon, Lotti végképp kifogyott a türelméből. A sütemény a sütőben túl lassan sült, a legújabb mesekönyvét már kiolvasta, a ceruzái pedig mintha sztrájkba léptek volna, nem akartak semmi szépet rajzolni. Ilyenkor csak egyetlen hely maradt, a rejtelmek birodalma: a padlás.
A padlásajtó nyikorogva tárult fel, és Lottit megcsapta az a különleges illat, ami csak a padlások sajátja: a régi fa, a megsárgult papír és a szunnyadó porcicák édes-bársonyos elegye. A tetőablakon átszűrődő fény ezüstös sávokat festett a levegőben táncoló porszemekre. Lotti óvatosan lépkedett a recsegő deszkákon, elhaladt a nagymama régi varrógépe, egy halom megsárgult újság és egy óriási, lelakatolt utazóláda mellett. A padlás legtávolabbi, legárnyékosabb zugában azonban meghallott valamit. Egy hangot, ami egészen más volt, mint a konyhában ketyegő, sietős falióráé. Ez a hang méltóságteljes volt és nyugodt. Olyan, mint egy óriás szívverése.
Tik-tak. Tik-tak.
Lotti közelebb lopakodott, és egy hatalmas, porlepte lepel alatt megpillantott valamit. Két kis kezével megragadta a vászon szélét, és egy nagyot rántott rajta. A porfelhőben, ami köhögésre ingerelte, feltárult egy csoda. Egy fenséges, faragott állóóra, melynek sötét fája meleg fénnyel ragyogott a félhomályban. Számlapja aranyozott volt, a mutatói pedig finom, cirádás mestermunkák. A hosszú, rézszínű inga egyenletesen, megnyugtatóan lengett jobbra-balra. Ez volt Aranka, a varázsóra, bár Lotti ezt akkor még nem tudta.
– Hűha! – suttogta Lotti. – De lassan jársz!
Ahogy ezt kimondta, az óra tetejéről lepottyant valami apró és szőrös. Egy mókus volt az, pisze orral és huncutul csillogó szemekkel. A farka bozontos volt, mint egy kérdőjel, és egy makkot szorongatott a mancsában.
– Sss! Ne sértegesd Arankát! – cincogta a mókus. – Ő nem lassan jár. Ő az idő igazi tempójában jár. Én vagyok Pisze, a padlásmókus, és ő a legjobb barátom.
Lotti szemei kikerekedtek. Egy beszélő mókus! Ez még a süteménynél is izgalmasabb volt!
– De hát ez csak egy óra! – mondta Lotti, még mindig türelmetlenül. – Ketyeg és… ennyi. Unalmas!
Az órából ekkor mély, öblös, de mégis lágy hang csendült, mintha maga a fa szólalt volna meg. Nem is hang volt, inkább egy érzés, ami Lotti szívéig hatolt.
– Az unalom, drága gyermek, a sietős lelkek találmánya. Aki figyel, az sosem unatkozik. Hallgasd csak!
És akkor, a következő „tik” hangnál valami varázslatos történt. A levegő az óra körül megremegett, mintha forró nyári napon a délibáb táncolna. A porszemek apró, csillogó tündérekké váltak, és Lotti szeme láttára egy kép kezdett kirajzolódni a semmiből.
Egy parányi magocskát látott a sötét földben. A „tak” hangnál a magból aprócska gyökér bújt elő, félénken kutatva a nedvesség után. Újabb „tik-tak”: egy zöld hajtás tört a felszínre. Lotti lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy az óra minden egyes ketyegésével a hajtásból szár lett, a száron levelek nőttek, majd egy bimbó jelent meg a tetején. Az inga lassú lengései alatt a bimbó lassan, méltóságteljesen kinyílt, és egy hatalmas, aranysárga napraforgóvá vált, ami a padlásablakon beszűrődő fény felé fordította arcát. Lotti egy egész életet látott lezajlani, egy napraforgó teljes életét, az óra néhány nyugodt ketyegése alatt.
– Ez… ez csodálatos! – lehelte. – Még! Még egyet!
– Türelem – cincogta Pisze, és elropogtatott egy fél makkot. – A legszebb mesékhez idő kell.
Lotti leült a földre, törökülésbe. Már nem toporzékolt. Figyelt. Belélegezte a padlás ódon illatát, és hallgatta a ketyegést. Tik-tak.
A következő mese egy apró hegyi patakról szólt. A „tik”-nél a forrásból egy csepp víz bukkant elő. A „tak”-nál már egy vékonyka ér csordogált a sziklák között. Az óra ketyegésével a patak erőre kapott. Lotti látta, ahogy utat mos magának a kövek között, ahogy apró zuhatagokat alkot, ahogy megkerüli a hatalmas sziklákat, amiket nem tud elmozdítani. Nem sietett, nem rohant. Csak haladt a maga nyugodt tempójában, és az évezredeknek tűnő, de valójában csak percekig tartó ketyegés alatt a kis patakból folyó lett, ami mély völgyet vájt a hegyekbe, és végül békésen, diadalmasan ömlött a végtelen tengerbe.
Lotti már nem sürgetett semmit. Lehunyta a szemét, és a saját lélegzetét az inga lengéséhez igazította. Belégzés: tik. Kilégzés: tak. Érezte, ahogy a rohanás, ami eddig a mellkasában feszült, lassan feloldódik. Mintha egy szorosra kötött cipőfűzőt engedtek volna ki a szívén.
Amikor kinyitotta a szemét, Aranka egy utolsó mesét mutatott neki. Ez a mese a csillagokról szólt. Egy ősz hajú csillagvadászt látott, aki egy hegytetőn ült egy hatalmas, selyemből szőtt hálóval. Várt. Az óra ketyegett, és közben Lotti látta, ahogy a csillagvadász felett elsuhannak az évszakok. A tájat befedte a hó, majd kivirultak a tavaszi virágok, jött a forró nyár, és az aranyló ősz. A csillagvadász pedig csak ült, és türelmesen várt. Nem az első, nem a legfényesebb, hanem a legtisztább hangú csillagra, amelyik énekelve hullik alá az égről. Lotti érezte a csillagvadász békéjét. Megértette, hogy a várakozás nem elvesztegetett idő, hanem maga a kaland része. Végül, egy évezrednek tűnő pillanat után, egy apró, kéken ragyogó csillag dalolva hullott a hálóba, és a fénye betöltötte az egész padlást.
A kép elhalványult. A padláson újra csend lett, csak Aranka szívverése, a halk tik-tak hallatszott.
– Látod, kislányom? – szólalt meg újra az óra meleg, mély hangja. – Az idő nem ellenség. Nem rohan el, ha kézen fogod. Ha vele együtt lélegzel, a barátoddá válik, és megmutatja minden titkát. A virágnak idő kell, hogy kinyíljon, a pataknak idő kell, hogy tengerré érjen, és a legszebb csillagokra is idő kell várni.
Lotti felállt. Odasétált az órához, és megsimogatta a fényesre kopott fáját.
– Köszönöm, Aranka – suttogta. – És neked is köszönöm, Pisze.
A mókus barátságosan visszacincogott, és egy egész makkot gurított Lotti lába elé ajándékba.
Amikor Lotti lement a padlásról, a világ megváltozott. Vagyis dehogy, a világ pont ugyanolyan volt, csak Lotti látott mindent másképp. Az esőcseppek már nem unottan kopogtak, hanem egy megnyugtató dalt doboltak az ablakon. A konyhában a sütemény illata betöltötte a levegőt, és Lotti türelmesen megvárta, amíg anyukája kiveszi a sütőből, sőt, még azt is, hogy kihűljön egy kicsit. Amikor beleharapott, minden ízt érzett: a csokoládé keserűségét, a cukor édességét és a szeretetet, amivel készült.
Attól a naptól kezdve Lotti már nem rohant. Persze, futott, ha játszott, és sietett, ha hívták, de a lelkében béke volt. Megtanulta, hogy a legszebb dolgokhoz nem sietni kell, hanem figyelni. És gyakran felment a padlásra, leült Aranka, a varázsóra elé, és Piszével, a padlásmókussal együtt hallgatta, ahogy az idő lassan, bölcsen, meséket suttogva ketyegi el a világ legcsodálatosabb titkait.
