Valamikor régen, amikor a napfény aranyporrá vált az ablaküvegen, és az est selymes takaróként borult a városra, élt egy testvérpár, Luca és Dani. Luca, a nagylány, már az iskolapadot koptatta, és a csillagokat szerette nézni a távcsövén. Dani, a kisöccse, még csak a betűkkel barátkozott, de a világ összes bogarát és felhőjét a barátjának tudta. Aznap délután a vidámparkban jártak, és a zsebükben ott lapult egy-egy fényes, rézszínű zseton, a nap emléke.
Este, miután anya betakarta őket, és a hold ezüst hidat vert a szobájuk padlójára, a két gyerek még sokáig suttogott. A vattacukor édes illatáról, a céllövölde csilingeléséről és a hatalmas óriáskerékről, ami felnyúlt egészen a csillagokig. Luca a párnája alá rejtette a zsetonját, Dani pedig a markában szorongatta, mígnem az álom lágyan elringatta mindkettőjüket.
Ám az álom ezúttal nem a szokásos, bárányfelhős legelőkön vagy kalózhajók fedélzetén találta őket. Amikor kinyitották a szemüket, a vidámpark ismerős, mégis varázslatos kapujában álltak. A nappali zajongás helyett csend honolt, de nem üres csend. Inkább olyan, mint egy lélegzetvisszafojtott várakozás. A levegőben aranypor lebegett, és a dodzsemek halkan dúdoltak egy altatódalt. A bejáratnál egy magas, karcsú alak állt. Köpenye alkonyatból szőtt bársony volt, a szemében pedig apró csillagok pislákoltak. Nem volt se fiatal, se öreg. Ő volt az Álomőr, a vidámpark éjszakai jegyszedője.
– Üdvözöllek titeket, Luca és Dani – szólt a hangja, ami olyan volt, mint a távoli harangszó. – Azért vagytok itt, mert valami fontos elveszett. Egy álomzseton. A ti közös zsetonotok, ami a nappali nevetésetekből és a közös élményetekből gyúródott. Szétszóródott a parkban, és csak ti szerezhetitek vissza. A járművetek a Csillagkörhinta lesz.
A testvérek a park közepe felé néztek. Ott állt a körhinta, de egészen másképp festett, mint nappal. A lovai nem fából voltak, hanem fagyott holdfényből faragták őket, sörényük pedig üstökösök csóvájaként lobogott. A tetején nem izzók, hanem valódi, apró csillagok ragyogtak. Ahogy felléptek rá, a körhinta nem körbe-körbe indult, hanem lassan felemelkedett a földről, és elindult a bársonyos éjszakában.
Az első megállójuk egy tarka cirkuszi sátor előtt volt. A bejáratnál egy szomorú bohóc ült, hatalmas, kockás nadrágban és egy kicsit ferde, piros orral. A névtábláján ez állt: Zsömle.
– Jaj, de jó, hogy jöttetek! – sóhajtott Zsömle, és a könnyei, amik végigcsorogtak az arcán, apró szappanbuborékokká váltak. – Nem megy a zsonglőrködés. Ezek a labdák… nem bíznak bennem! Mindig lepottyannak.
És valóban, ahogy a levegőbe dobott három színes labdát, azok mintha szándékosan estek volna a földre. Luca és Dani összenéztek.
– Talán segíthetünk – mondta Luca bátorítóan. – Próbáljuk meg együtt!
Zsömle a kezükbe adta a labdákat. Először csak ügyetlenkedtek. Dani túl magasra dobta, Luca túl messzire. A labdák újra a földön kötöttek ki.
– Várj! – kiáltott fel Dani. – Bízz bennem, Luca! Amikor azt mondom, „most”, akkor dobd fel a sárgát, én pedig elkapom, és odadobom neked a kéket.
Luca bólintott. Mély levegőt vett, és Dani szemébe nézett. Az öccse arcán nem a szokásos huncutság, hanem komoly elszántság ült.
– Most! – kiáltotta Dani.
Luca dobott, Dani elkapta és visszadobta. A labdák ritmusra kezdtek táncolni a kezük között. Zsömle bohóc arca felderült, és tapsolni kezdett. Ahogy a harmadik labda is bekerült a játékba, a három színes gömb tökéletes ívet rajzolt a levegőben. Amikor befejezték, Zsömle nevetve ölelte át őket. A kezükben pedig ott csillogott valami: egy fénylő szilánk, aminek vattacukor illata volt. Az álomzseton első darabja.
A Csillagkörhinta tovább repítette őket a sötétkék égen. A következő állomás a hatalmas óriáskerék volt, ami most csendesen állt, mint egy alvó óriás. A legfelső gondolájában egy apró fény pislákolt.
– Oda kell feljutnotok – suttogta a körhinta egyik csillaglova. – De csak úgy sikerülhet, ha az egyikőtök a másiknak a szeme lesz.
Luca egy selymes kendőt talált az ülésen. Dani habozás nélkül mondta:
– Kösd be az én szemem! Te jobban tudod az utat.
Luca óvatosan bekötötte Dani szemét. A fiú egy pillanatra megingott a sötétben.
– Ne félj, fogom a kezed – mondta Luca nyugodt hangon. – Most lépj egyet előre. Ott egy lépcsőfok. Emeld a lábad. Úgy. Most még egy. Bízz a hangomban!
Lassan, lépésről lépésre haladtak felfelé az óriáskerék fémvázán. A szél halkan süvített körülöttük, és távoli, kísérteties hangokat hordott, mintha a park elhagyatott szellemei suttognának. De Luca hangja biztos iránytű volt a sötétségben. Dani minden szavát követte, és egyetlen egyszer sem botlott meg. Amikor felértek a legfelső gondolába, levették a kendőt. Ott, egy bársonypárnán feküdt az álomzseton második darabja, ami úgy ragyogott, mint a hajnal első sugara. Ahogy a kezükbe vették, a két darabka összekattant.
Az utolsó útjuk a Tükörlabirintushoz vezetett. Ez volt a legfélelmetesebb hely. A tükrök nem a valóságot mutatták. Luca tükörképe gúnyosan nevetett rá, Danié pedig azt suttogta, hogy hagyja el a nővérét, egyedül gyorsabb lenne. Elvesztek a folyosókon, és a sok torz kép között már a saját gondolataikban sem voltak biztosak.
– El fogunk tévedni! – szipogta Dani, és a félelemtől remegni kezdett.
Luca is megijedt, de akkor eszébe jutott valami. Egy régi játék, amit esős délutánokon játszottak.
– Dani, csukd be a szemed! – kérte. – És csak a nevetésemre figyelj! Arra az igazi, csiklandós nevetésre, amitől mindig neked is nevetned kell.
Luca becsukta a szemét, és felidézte a legviccesebb közös emléküket: amikor Dani megpróbálta megenni a spagettit fülpiszkálóval. Hangos, szívből jövő kacagásban tört ki. A kacagás kristálytisztán csengett a hamis suttogások és gúnyos kuncogások között. Dani a hang felé indult. Amikor egy torz tükörkép az útját állta, ő is nevetni kezdett, és a nevetésük erejétől a tükör megrepedt és szertefoszlott. Kéz a kézben, nevetve találták meg a kiutat a labirintusból. A közepén, egy talapzaton lebegett az álomzseton utolsó, legnagyobb darabja. Amikor hozzáértek, a három szilánk egyetlen, meleg fénnyel ragyogó koronggá olvadt össze.
A kijáratnál már várta őket az Álomőr és Zsömle, a bohóc.
– Megcsináltátok – mondta az Álomőr mosolyogva. – Látjátok, az álomzsetont nem lehet elveszíteni, csak a hozzá vezető utat. De ti megtaláltátok. Az út a bizalom volt. Bíztatok egymás ügyességében, egymás hangjában és egymás nevetésében.
A Csillagkörhinta visszarepítette őket a szobájukba, és lágyan letette őket az ágyukba. A varázslatos vidámpark fényei lassan elhalványultak.
Reggel, amikor a napfény bekukucskált az ablakon, Luca és Dani egyszerre ültek fel.
– Álmodtam valamit – kezdte Dani.
– Én is – vágott a szavába Luca. – Egy bohóccal és… egy csillagkörhintával.
Dani a pizsamája zsebébe nyúlt. Ujjaival valami keményet és simát tapintott. Előhúzta. Nem a tegnapi rézzseton volt az, hanem egy apró, csillogó kavics, ami olyan meleg volt, mintha a nap sütötte volna egész nap. Ahogy a tenyerébe vette, mintha egy halk, vidám dallamot hallott volna belőle.
Összenéztek. Eszükbe jutott a lepottyanó labda, a bekötött szem, a tükrök útvesztője. És akkor, egyszerre, hangos, felszabadult nevetésben törtek ki. Ugyanabban a csilingelő, csiklandós nevetésben, ami átvezette őket az éjszakai kalandon. A zsebükben ott lapult egy kavics, de a szívükben már tudták: a legnagyobb kincs nem egy tárgy, hanem az a közös nevetés, ami örökre az övék marad.
