A nyár ragyogó volt, mint egy frissen festett képeslap, és a tengerparti kis falu élete lassan hömpölygött. Ott élt Huni és Lelle, két elválaszthatatlan barát, akiknek a szeme mindig valami új csoda után kutatott. Huni, a fiú, olyan fürge volt, mint egy kismókus, és a gondolatai is cikáztak, míg Lelle, a lány, kicsit megfontoltabb, de éppolyan kíváncsi és melegséges szívű volt. A tenger volt az ő játszóterük, a kagylók a kincseik, a hullámok pedig a legvidámabb barátaik.
Egyik délelőtt, amikor a nap már magasan járt, és a tenger csillogott, mint ezer apró gyémánt, Huni és Lelle a part mentén sétáltak, és a vízből épphogy kiálló, sima, kerek kavicsokat gyűjtöttek. A messzeségben, egy sziklás félsziget csúcsán, ott állt büszkén a régi, vörös-fehér csíkos világítótorony, Vilmos bácsi, a világítótorony-őr otthona és munkahelye. Vilmos bácsit mindenki ismerte, ő volt a tengerparti mesék élő enciklopédiája, és a gyerekek kedvence.
– Nézd, Lelle! – kiáltott fel Huni hirtelen, és a tenger felé mutatott. – Ott valami úszik! De nem is akármi… mintha… mintha közelebb jönne!
Lelle hunyorogva nézett a hullámok közé. Valóban, egy szürke árnyék közeledett, és ahogy közelebb ért, látszott, hogy nem egy átlagos hal. Gyönyörűen ívelt háta volt, és a bőre, mintha apró szivárványokat rejtene, úgy csillant a napfényben. Hamarosan egészen közel ért, és akkor meglátták: egy delfin volt, hatalmas, mégis kedves tekintetű szemekkel.
A delfin lassan megállt a sekély vízben, alig pár méterre tőlük, és a fejét kicsit oldalra billentette. Huni és Lelle csak bámultak, elfelejtve a kavicsgyűjtést, a világot. Aztán a delfin mély, mégis lágy hangon megszólalt:
– Jó napot, kis barátaim! Én vagyok Szivárvány, a delfin. Tudom, furcsán hangzik, hogy beszélek, de higgyétek el, nagy bajban vagyok, és a segítségetekre van szükségem!
Huni és Lelle tátott szájjal néztek egymásra. Egy beszélő delfin! Ez még a legvadabb álmaikat is felülmúlta. Huni volt az első, aki magához tért:
– Segítségre? Miért? Mi történt, Szivárvány?
Szivárvány szomorúan felsóhajtott, és egy apró buborékot fújt a vízből. – Az otthonom, egy titkos, biztonságos lagúna, ahová a családunk minden évben visszatér, most elérhetetlen. Egy nagy vihar elmosta a bejáratot jelző korallzátonyt, és a régi rejtvények, amik a helyét őrzik, most még bonyolultabbnak tűnnek. Az új delfinbébiknek szükségük van a nyugodt vízre, és én nem találom az utat egyedül. Csak a szárazföldi emberek, akik a partot ismerik, tudnak segíteni a rejtvények megfejtésében.
– Mi segítünk! – vágta rá Lelle határozottan. – Ugye, Huni?
Huni lelkesen bólogatott. – Persze! Mi a rejtvény?
Szivárvány megköszörülte a torkát, és mélyen a vízbe nézett, mintha ott olvasná a sorokat. – Figyeljetek hát! Ez az első:
„Ahol a fény szeme éjjel is őrködik,
És a parti szél száz mesét hordoz.
Ott kezdődik az út, merre a kincses öböl rejtőzik,
Hol Vilmos bácsi a tenger titkát őrzi.”
A gyerekek összenéztek. – Vilmos bácsi! A világítótorony! – kiáltotta Huni, és már rohant is volna. Lelle azonban megfogta a karját.
– Várj, Huni! Gondoljuk át! A fény szeme a világítótorony. Vilmos bácsi pedig ott lakik. Ez egyértelmű!
Szivárvány elégedetten csobbant egyet. – Ügyesek vagytok! Induljunk hát Vilmos bácsihoz! De siessünk, a nap már emelkedik!
A gyerekek a part mentén szaladtak, Szivárvány pedig velük úszott a sekély vízben. Pár perc múlva már ott álltak a világítótorony lábánál. A lépcső tetején, a torony bejáratánál, ott ült Vilmos bácsi, egy régi, fonott székben, pipázva és a messzeséget kémlelve. Hosszú, ősz szakálla volt, és a szemei, mint a tenger, tele voltak történetekkel.
– Jó napot, Vilmos bácsi! – kiáltották a gyerekek, lihegve a futástól.
Vilmos bácsi lassan rájuk emelte tekintetét. – Hát, sziasztok, ti kis tengeri manók! Mi hoz titeket ilyen korán ide? Csak nem egy új kincses térképet találtatok?
– Majdnem! – mondta Huni. – Találtunk egy beszélő delfint!
Vilmos bácsi felvonta a szemöldökét. – Beszélő delfint, mondjátok? Érdekes, nagyon érdekes. A tenger sok titkot őriz, de ez… Na, meséljétek csak el!
Huni és Lelle elmesélték Szivárvány történetét, a baját és a rejtvényt. Vilmos bácsi csendben hallgatta őket, közben időnként bólintott, és a pipáját szívogatta.
– Szóval, Szivárvány… – mormolta végül. – Emlékszem, a nagyapám is mesélt egy ilyenről. Azt mondta, a delfinek néha segítséget kérnek, ha nagy a baj. A rejtvény… a lagúna… Hm. Azt hiszem, tudom, mire gondol. Egy régi monda szerint, ha a világítótorony fénye pontosan a tengerbe veti az árnyékát, és az árnyék egy különös, háromszög alakú korallzátonyra esik, akkor ott van a bejárat. De csak akkor látszik jól, ha a nap a legmagasabban jár, és a víz is tiszta. Azt a korallt „a három nővér csókjának” nevezik, mert három magasabb, egymáshoz közel álló korallcsúcs alkotja.
A gyerekek izgatottan összenéztek. – A három nővér csókja! Megvan a következő nyom! – kiáltotta Lelle.
– Pontosan – bólintott Vilmos bácsi. – De messze van az, gyerekek. Hogy juttok oda?
Ekkor Szivárvány is felúszott egészen a torony aljához, ahol a víz még elég mély volt. – Én elviszem őket! – mondta. – A hátamon biztonságban lesznek!
Vilmos bácsi elmosolyodott. – Hát persze, Szivárvány! Akkor hajrá, kis felfedezők! De vigyázzatok magatokra! És Szivárvány, te is! A tenger néha csalóka tud lenni.
Huni és Lelle óvatosan beleereszkedtek a vízbe, és Szivárvány széles, erős hátára kapaszkodtak. A delfin bőre meleg és sima volt. Aztán Szivárvány lassan, majd egyre gyorsabban úszni kezdett, magával víve a két gyereket a nyílt tenger felé.
A víz kristálytiszta volt, és a napfény áthatolt a mélységbe. Láttak színes halrajokat, amelyek elsuhantak mellettük, és furcsa tengeri növényeket, amelyek finoman ringatóztak az áramlatban. Szivárvány mesélt nekik a tenger alatti világról, a csendes mélységekről és a tengeri élőlények titkairól. Huni és Lelle sosem gondolták volna, hogy a tenger ennyi csodát rejt.
– Most jön a második rejtvény! – mondta Szivárvány, miután egy darabig úsztak. – Ez vezet el a célhoz:
„Hol a napfény táncol a vízen,
És három nővér csókja rejti a titkot.
Ott nyílik a kapu, hol a béke pihen,
És a tenger szíve dobog, ahol a korallok virítanak.”
– A három nővér csókja! – kiáltott fel Huni. – Azt mondta Vilmos bácsi! Egy háromszög alakú korallzátony!
Lelle körbenézett. – De hol van? A tenger tele van korallokkal!
– Figyeljétek a napfényt! – mondta Szivárvány. – A rejtvény szerint ott táncol. Ez azt jelenti, hogy a víz ott a legsekélyebb és a legtisztább, és a fény a legfényesebben éri a korallokat.
A gyerekek éles szemmel pásztázták a vizet. Egy darabig csak a megszokott, elmosódott korallmezőket látták. Aztán Huni hirtelen felkiáltott:
– Ott! Arra! Lelle, nézd! Ott olyan, mintha a nap egyenesen a tengerbe ömlene! És látok valamit… valami magasabbat, mint a többi korall!
Szivárvány gyorsabban úszott abba az irányba, amerre Huni mutatott. Ahogy közelebb értek, egyre tisztábban látszott: három hatalmas, élénkpiros koralloszlop emelkedett ki a tengerfenékről, és olyan közel álltak egymáshoz, mintha tényleg megcsókolnák egymást. A napfény valóban táncolt körülöttük, csodálatos színeket varázsolva a vízbe.
– Megtaláltuk! – kiáltotta Lelle diadalmasan. – Ez az a három nővér csókja!
Szivárvány boldogan csobbant egyet. – Igen! Ez az! A bejárat valahol mögötte van, a korallok árnyékában! Nagyszerű munka, kis barátaim! Nélkületek sosem találtam volna meg!
A delfin óvatosan átúszott a három koralloszlop között, és egy rejtett, szűk átjárón keresztül bejutottak egy csodálatos, békés lagúnába. A víz itt olyan nyugodt volt, mint egy tükör, és a partot puha, fehér homok borította. Apró, színes halak úszkáltak a sekélyben, és a levegő tele volt a tengeri virágok édes illatával. Ez volt Szivárvány és családjának biztonságos otthona.
Szivárvány boldogan úszkált körbe, majd megállt Huni és Lelle előtt, a szemei tele voltak hálával.
– Köszönöm, köszönöm, drága barátaim! Megmentettétek a családomat! Örökké hálás leszek nektek! Most pedig itt az ideje, hogy visszavigyem titeket a partra. De előtte… hadd fejezzem ki a hálámat a magam módján!
És ezzel Szivárvány elkezdett egy csodálatos, fröcskölős táncot. Felugrott a vízből, forogva a levegőben, majd hatalmas csobbanással tért vissza. Farkaival ritmusosan csapta a vizet, apró szivárványokat varázsolva a napfényben. Huni és Lelle kacagtak, ahogy a vízcseppek ellepték őket, és ők is tapsoltak, miközben Szivárvány a legszebb táncát járta.
A tánc után Szivárvány újra a hátára vette a gyerekeket, és visszaindultak a partra. A nap már lemenőben volt, az ég narancssárga és lila színekben pompázott. A világítótorony fénye már fel-felvillant a távolban, mint egy barátságos szem. Amikor visszaértek a sekély vízbe, Szivárvány óvatosan letette őket a partra.
– Viszlát, Szivárvány! – mondta Huni.
– Soha nem felejtünk el téged! – tette hozzá Lelle.
– Én sem titeket, kis barátaim! Emlékezzetek, a tenger tele van titkokkal, és a legfontosabb kincs a szívben rejlik: a jóság és az együttműködés. Ha hisztek magatokban és egymásban, bármilyen rejtvényt megfejthettek! – mondta Szivárvány, majd búcsút intett a farkával, és egy utolsó, gyönyörű csobbanással eltűnt a mélységben.
Huni és Lelle hazaindultak, a szívük tele volt a nap kalandjaival. Tudták, hogy egy titokzatos barátság született azon a napon, és hogy a világ sokkal csodálatosabb, mint azt valaha is gondolták. Megtanulták, hogy a legnehezebb rejtvényeket is meg lehet oldani, ha összefognak, és hogy a segítségnyújtás a legnagyobb öröm. És attól a naptól fogva, valahányszor a tengerre néztek, mindig Szivárványra gondoltak, a beszélő delfinre, aki megtanította nekik a barátság és a bátorság igazi értékét.
