Csodaváros nem mindennapi hely volt. A házak teteje szivárványszínű cserepekből épült, a folyó vize ezüstösen csillogott, és az utcákon sétálva az embernek az volt az érzése, hogy a levegőben halk, vidám muzsika szól. A város szívében, a főtéren állt a legmagasabb épület, a Nagy Óratorony. Nem volt ez akármilyen óratorony! Nemcsak az időt mutatta, hanem minden délben és este olyan gyönyörű, kristálytiszta dallamot játszott, amelytől mindenki szíve megtelt melegséggel. Azt beszélték, az óra ketyegése tartja ébren a város álmait.
Liza és Tomi a város két legkíváncsibb gyereke volt. Elválaszthatatlan barátok voltak, akik minden zugot ismertek – legalábbis azt hitték. Liza bátor és merész volt, mindig ő ment elöl, ha egy sötét kapualjba vagy egy elhagyatott kertbe kellett bemerészkedni. Tomi megfontoltabb volt, mindig vitt magával egy darab madzagot, egy zseblámpát és egy félbevágott almát, mert „sosem lehet tudni”.
Egyik reggel különös dolog történt. Csodaváros mély csendbe burkolózott. A szivárványszínű tetők fakóbbnak tűntek, a folyó ezüstje szürkévé vált, és a levegőből eltűnt a vidám muzsika. Az emberek borús arccal siettek dolgukra, mintha valami fontosat felejtettek volna el. Liza és Tomi azonnal tudták, mi a baj.
– Az óra! – suttogta Liza, és a torony felé mutatott. – Nem ketyeg.
Valóban. A Nagy Óratorony hatalmas mutatói mozdulatlanul álltak. A város szíve megállt. És ezzel együtt, mintha a város álmai is szertefoszlottak volna.
– Tennünk kell valamit! – jelentette ki Liza elszántan. Tomi bólintott, és megigazította a hátizsákját. Tudta, hogy barátnőjét nem lehet lebeszélni semmiről.
A torony aljában egy apró, faragott ajtót találtak, amit eddig sosem vettek észre. Résnyire nyitva volt. Belülről halk, szomorú sóhajtozás hallatszott. Egymásra néztek, és beléptek. Odabent félhomály és olajos, régi fa illata fogadta őket. Csigalépcső vezetett felfelé, a magasba. Ahogy haladtak, egyre jobban látták a gigantikus gépezetet: réz fogaskerekek, acélrugók és súlyos ingák hálózatát, ami most némán, élettelenül állt.
A szerkezet közepén egy ősz hajú, nagyítószemüveges bácsika görnyedt. Ez volt Toronyóra Mester, a torony legendás őrzője, akit a városban már évek óta nem látott senki. Szomorúan simogatott egy hatalmas, tenyérnyi fogaskereket.
– Jaj, jaj, mi lesz így velünk? – motyogta az orra alatt.
– Segíthetünk, Mester? – kérdezte Liza bátran. Az öregember összerezzent, és felpattant.
– Gyerekek! Mit kerestek itt? Ez nem játszótér! Menjetek, mielőtt bajotok esik! – morgott rájuk, de a hangja inkább volt kétségbeesett, mint haragos.
– De a város olyan szomorú – mondta Tomi halkan. – Az óra miatt van, igaz? Mi történt?
Toronyóra Mester nagyot sóhajtott, és leült egy ládára. Rájött, hogy ezek a gyerekek nem fognak tágítani. – Igazatok van. A baj nagyobb, mint gondolnátok. Az óra szíve, az Álomfogaskerék megrepedt. Ez a kerék nemcsak az időt méri, hanem Csodaváros álmait szövi minden éjjel. Nélküle a város elveszíti a varázsát.
A Mester egy hatalmas rézkerékhez vezette őket, és megnyomott egy rejtett gombot. A kerék közepe halk kattanással kinyílt, mint egy titkos ajtó. A gyerekek szája tátva maradt a csodálkozástól. A gépezet belsejében egy parányi, világító falucska bújt meg. Apró házikók, hidak és kertek, mind-mind finom fémből és ragyogó kristályokból. A házak ablakai pislákoltak, mintha gyertyák égnének bennük.
– Ez… ez hihetetlen! – suttogta Liza.
– Ők az óra lelke – magyarázta a Mester. – Parányi lények, akik gondozzák a szerkezetet. De most, hogy az Álomfogaskerék megsérült, az ő fényük is halványul.
Ekkor a falucska közepéről egy fénypont emelkedett a magasba. Ahogy közelebb lebegett, a gyerekek látták, hogy egy apró, szitakötőszárnyú tündér az, akinek a haja ezüstösen csillogott. A fénye gyenge volt és remegő.
– Csill vagyok, a falu őrzője – csilingelte a hangja, ami olyan volt, mint egy apró harangocska. – A Mesternek igaza van. Az Álomfogaskerék egy olyan szűk helyen repedt meg, ahová az ő keze nem fér be, mi pedig túl gyengék vagyunk, hogy megmozdítsuk. Segítségre van szükségünk.
Liza és Tomi habozás nélkül egymásra néztek. – Segítünk! – mondták egyszerre.
Csill, a tündér rájuk mosolygott. – Tudtam. Csak a tiszta szívű, bátor gyerekek segíthetnek. Hunyjátok le a szemeteket!
A tündér a magasba emelte a kezét, és egy csillámport szórt a gyerekek felé. Liza és Tomi bizsergést éreztek, mintha pezsgő szaladna végig a testükön. Amikor kinyitották a szemüket, minden óriásivá vált körülöttük. A porszemek akkorák voltak, mint a kavicsok, Toronyóra Mester pedig hegyként magasodott föléjük. Összezsugorodtak a falu lakóinak méretére.
– Gyertek! – intett Csill, és bevezette őket a parányi faluba. A házak most már valóságos méretűek voltak, és apró, szorgos lények jöttek elő, hogy tisztelettel köszöntsék őket. Csill elvezette őket a gépezet mélyére, egy sűrű, fémből készült „erdőbe”. A fogaskerekek úgy néztek ki, mint a hatalmas, mozdulatlan fák.
– Ott van! – mutatott Csill. Egy holdkőből csiszoltnak tűnő, gyönyörűen faragott fogaskerék ékelődött be két nagyobb rézkerék közé. A felszínén hajszálvékony repedés futott végig, amiből lassan szivárgott el a fény.
– Ki kell vennünk, hogy a Mester megjavíthassa – mondta Tomi, és már húzta is elő a zsebéből a madzagot. – Ezzel talán meg tudjuk mozdítani.
Az apró lények is odasereglettek. Liza irányításával közösen dolgoztak. Tomi a madzagból ügyes hurkot kötött, amit rávetettek a fogaskerék egyik kiálló részére. Liza vezényszavára mindenki egyszerre kezdte húzni: a gyerekek, Csill, és a falu apraja-nagyja. A fogaskerék először meg sem mozdult. Nehéz volt, mint az ólom.
– Még egyszer! Együtt! – kiáltotta Liza. – Csodavárosért!
Újult erővel feszültek neki. A fogaskerék megnyikkant, majd egy hangos kattanással kimozdult a helyéről. Óvatosan legurították egy biztonságos, tágasabb helyre.
– Ügyesek vagytok! – dörögte fentről Toronyóra Mester hangja. Leeresztett egy pici kosarat. A falu lakói és a gyerekek közös erővel beletették a sérült Álomfogaskereket, a Mester pedig lassan felhúzta magához.
Percekig tartó feszült csend következett. Hallották a Mester halk mormogását és a szerszámainak finom koccanását. Aztán egy vakító, arany fény villant, és a Mester hangja diadalmasan csendült fel: – Megvan!
A megjavított fogaskerék lassan ereszkedett le hozzájuk. A repedés eltűnt, a helyét egy vékony, arany csík jelezte, ami meleg fénnyel pulzált. Újra összefogtak, és nagy nehezen, de visszatették a helyére. Amint a fogaskerék a helyére kattant, a varázslat megtörtént. Az egész gépezet finoman megremegett, majd egy halk, de erőteljes „TIKK” hangot adott. Aztán egy másodperc múlva: „TAKK”.
Az óra újra járt! Az Álomfogaskerék ragyogni kezdett, a fény végigfutott az egész szerkezeten, és a rejtett falucska házainak ablakai újra teljes erővel világítottak. Csill tündér szárnyai erősen és magabiztosan csapkodtak, a fénye betöltötte a teret. A gyerekek érezték, ahogy a varázslat elhagyja őket, és újra a régi méretükre nőttek.
Toronyóra Mester szemében könnycsepp csillogott. – Köszönöm, gyerekek. Megmentettétek a várost.
Éppen akkor a torony harangjai megszólaltak, és eljátszották a csodálatos, délidői dallamot. Liza és Tomi kinéztek a torony ablakán. Odalent Csodaváros újra a régi volt. A tetők szivárványszínben pompáztak, a folyó ezüstösen csillogott, és az emberek arcán mosoly játszott. A város újra álmodott, talán szebbeket, mint valaha.
Liza és Tomi megfogadták, hogy a torony titkát megőrzik. Attól a naptól fogva, valahányszor meghallották a Nagy Óratorony ketyegését, tudták, hogy az nemcsak az idő múlását jelzi. Hanem azt is, hogy a legparányibb fogaskerék is fontos, és hogy a bátorság és az összefogás képes megjavítani a legösszetörtebb álmokat is. És néha, ha nagyon figyelmesen hallgatták a szél zúgását a torony körül, úgy tűnt, mintha egy apró tündér halk, csilingelő nevetését hallanák.
