A Park, a város szívében, egy apró, zöld sziget volt, ahol a fák koronái az égbe nyújtóztak, a virágok ezer színben pompáztak, és a madarak reggeltől estig csicseregtek. Ebben a nyüzsgő, mégis békés birodalomban élt Kati, a katicabogár. Kati nem volt akármilyen katicabogár. Hét pöttyös, fényes, vörös szárnya volt, és egy titka, amit a szél suttogott a fák fülébe, a fák pedig a virágoknak: Kati szerencsét hoz!
Minden reggel, ahogy a nap első sugarai áttörték a lombkoronát, és harmatgyöngyök csillogtak a fűszálakon, Kati felébredt. Kinyújtóztatta apró lábait, megdörzsölte csápjait, majd gondosan megpucolta pöttyös szárnyait. Ez volt a legfontosabb rituáléja, hiszen tudta, hogy a szerencse fújásához ragyogó szárnyakra van szüksége. Azt hitte, ha tiszta és fényes a szárnya, a szerencsepöttyök erősebben repülnek majd, és biztosan célba érnek.
Amikor elkészült, útra kelt. Egy apró, vörös repülőgépként szelte át a levegőt, szélsebesen, de mégis óvatosan. Először a legfiatalabb rózsabimbóhoz repült, amely még éppen csak bontogatta szirmait. Rászállt a bársonyos sziromra, és apró szája elé tartotta a szárnyát, mintha egy titkos fuvola lenne. „Fúj-fúj, szerencse!” – suttogta, és finoman ráfújt a bimbóra. Azt hitte, ezzel biztosítja, hogy a rózsa a legszebb és legillatosabb legyen a Parkban. A bimbó mintha egy kicsit meg is rezdült volna, és Kati elégedetten repült tovább.
Aztán egy morcos mókus következett, aki éppen egy mogyorót próbált feltörni. A mókus morgott, toporzékolt, és sehogy sem boldogult. Kati óvatosan a vállára szállt. „Fúj-fúj, szerencse!” – suttogta, és gyengéden ráfújt. Mintha varázsütésre történt volna, a mókus egy utolsó próbálkozással recsegve feltörte a mogyorót. A mókus boldogan majszolta a csemegét, Kati pedig elégedetten mosolygott. „Lám, megint segítettem!” – gondolta, és a szíve megtelt melegséggel. Hitte, hogy ő a Park legfontosabb lakója, hiszen ő hozza a szerencsét mindenkinek.
Nem kerülhette el figyelmét Tomi sem, a kisfiú, aki szinte minden nap a Parkban játszott. Tomi egy igazi kis energiabomba volt, a nevetése betöltötte a tisztásokat, és a piros labdája volt a legféltettebb kincse. Hol kergette, hol dobálta, hol pedig egy képzeletbeli kutya után rúgta. Kati már messziről felismerte Tomi jellegzetes, piros labdáját, amely olyan volt, mint egy óriási katicabogár, csak éppen pöttyök nélkül.
Egy nap Kati éppen egy öreg tölgyfa kérgén pihent, amikor meglátta Tomit. A kisfiú éppen a labdáját pattogtatta egyedül, és a labda magasra, egyre magasabbra szállt. Kati tudta, hogy ez a tökéletes alkalom. Felrepült Tomi vállára, és amikor a kisfiú éppen felnézett a labdája után, finoman ráfújt a fülére. „Fúj-fúj, szerencse!” – suttogta. Tomi felkuncogott, meglepődve pislogott, mert egy apró csiklandozást érzett, de nem látott semmit. Tovább játszott, és Kati elégedetten nézte, ahogy a labda gondtalanul száll a levegőben. „Milyen szerencsés fiú!” – gondolta Kati, és biztos volt benne, hogy ez az ő műve.
A Park csendes őrzője, Ilus néni, mindent látott. Kedves, ráncos arca mindig mosolygott, és szemei, akárcsak Katiéi, minden apró rezdülést észrevettek. Zöld ruhája szinte eggyé vált a fák leveleivel, ahogy a virágágyásokat gondozta, a bokrokat metszette, és a Park minden lakóját ismerte, a legkisebb hangyától a legmagasabb tölgyfáig. Ilus néni sosem mondta ki hangosan, de tudta, hogy a Parkban minden mindennel összefügg, és a szerencse nem csak úgy a semmiből pottyan az ember ölébe.
Az a nap azonban másképp alakult. Tomi a szokásosnál is nagyobb lendülettel játszott. A piros labda pattogott, gurult, felpörgött, majd egy különösen erős rúgás után elszállt, és egy sűrű bokor alá gurult, éppen a Park kerítése mellé. Tomi utána szaladt, de a bokor ágai olyan sűrűn fonódtak össze, hogy a labda eltűnt a mélyén. Tomi próbálta elérni, benyúlni, de hiába. A labda nem mozdult. A kisfiú arcáról lassan eltűnt a mosoly, és a helyét a kétségbeesés vette át. Hívta a labdát, könyörgött neki, de a bokor néma maradt. Könnyek gyűltek a szemébe.
Kati egy közeli levélről figyelte a jelenetet. A szíve összeszorult. Odarepült Tomi fejére, és még erősebben ráfújt, mint valaha. „Fúj-fúj, szerencse! Gyere elő, labda!” – suttogta kétségbeesetten. De Tomi továbbra is zokogott. A labda nem jött elő. Kati zavarba jött. Mi történt? Miért nem működik a szerencsefújása? Hiszen ez volt Tomi legféltettebb kincse! Ez egy igazi nagy baj volt, amit a „fúj-fúj” nem oldott meg.
Kati először érezte magát tehetetlennek. A szerencsefújás nem volt elég. Valami mást kellett tennie. De mit? Egy apró katicabogár mit tehetne egy elveszett labdáért? Elhatározta, hogy közelebbről megnézi a bokrot. Lecsusszant Tomi válláról, és alacsonyan repülve, szinte a földet súrolva közelítette meg a sűrű zöldet. Bennfentesként, aki minden zugot ismert, könnyedén bejutott az ágak közé. Ott, a sötétben, egy mélyedésben, meglátta a piros labdát. Ott feküdt, mozdulatlanul, mint egy elfeledett kincsesláda.
Kati megpróbálta megmozdítani, de a labda túl nagy és túl nehéz volt. Nem tudta egyedül kiszabadítani. Akkor eszébe jutott Ilus néni. A Park őrzője, aki mindent tudott, és mindenkihez kedves volt. Kati kirepült a bokorból, és egyenesen Ilus nénihez repült, aki éppen a rózsákat metszette. Rászállt a zöld ruhára, majd onnan a karjára, és csápjaival intett, mintha mondani akarna valamit. Ilus néni, aki ismerte Kati szorgalmát és különös viselkedését, azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel. „Mi van, Katica? Valami baj van?” – kérdezte Ilus néni, és gyengéden megsimogatta a katicabogár hátát.
Kati nem tudott beszélni, de tudta, hogyan mutassa meg az utat. Felrepült, majd egy rövid kört írt le a levegőben, és visszarepült a bokor felé. Ilus néni, aki már sokszor tapasztalta az állatok bölcsességét, megértette a jelzést. Mosolyogva követte Katit. Ahogy közeledtek, meglátta Tomit, ahogy még mindig szomorúan áll a bokor előtt. „Mi a baj, Tomi?” – kérdezte Ilus néni kedvesen.
„Elhagytam a labdámat, Ilus néni! Ott van a bokor alatt, de nem érem el!” – felelte Tomi, és az orrát szipogta.
„Ne aggódj, Tomi! Szerintem Katica tudja, hol van!” – mondta Ilus néni, és követte a katicabogarat, aki éppen a labda fölött körözött. Ilus néni óvatosan félrehajlította a sűrű ágakat, és ott, a mélyedésben, meglátta a piros labdát. Egyetlen mozdulattal, gyengéden kihúzta a labdát a bokor fogságából.
Tomi szeme felcsillant. A szája mosolyra húzódott, és egy pillanat alatt elfelejtette a szomorúságát. Odaszaladt Ilus nénihez, és szorosan megölelte a labdáját. „Köszönöm, Ilus néni! Annyira köszönöm!” – mondta a kisfiú. Aztán Ilus nénit is megölelte. Kati a Parkőr válláról figyelte a jelenetet. Egy olyan melegség öntötte el, amilyet addig sosem érzett. Nem a „fúj-fúj” hozta vissza a labdát. Hanem a segítés. Ilus néni kedvessége, Tomi iránti együttérzése, és az ő, Kati apró, de céltudatos útmutatása.
Ekkor Kati hirtelen megértett valamit. A szerencse nem csupán egy apró, láthatatlan fuvallat, amit az ember ráfúj másokra. A szerencse valójában a barátságban lakik. A segítő kézben, az együttérző szívben, abban a pillanatban, amikor valaki észreveszi a másik baját, és tesz érte valamit. Amikor Ilus néni segített Tominak, akkor teremtette meg a szerencsét. És amikor ő, Kati, megmutatta az utat Ilus néninek, akkor ő is a szerencse részévé vált. A boldogság, ami Tomi arcán megjelent, ez volt az igazi szerencse, a barátság és a segítés gyümölcse.
Ilus néni, mintha olvasott volna Kati gondolataiban, gyengéden megsimogatta a katicabogarat. „Tudod, Tomi” – mondta Ilus néni, „a szerencse sokféleképpen érkezik. Néha egy kedves szó, néha egy segítő kéz, néha pedig egy apró katicabogár, aki megmutatja az utat. A lényeg, hogy odafigyeljünk egymásra, és segítsük, akinek szüksége van rá.”
Kati pöttyös szárnyai most még fényesebben ragyogtak, de már nem a „szerencsefújástól”. Hanem a felismeréstől, a melegségtől, ami a szívében volt. Továbbra is látogatta a rózsabimbókat, a mókusokat, és persze Tomit is. De most már tudta, hogy a valódi ajándék nem az, ha szerencsét fúj rájuk, hanem az, ha ott van mellettük, figyel rájuk, és ha kell, megmutatja az utat, vagy elvezeti hozzájuk a segítő kezet. A Parkban ettől a naptól kezdve még vidámabban csicseregtek a madarak, még illatosabbak voltak a virágok, és a nevetés még hangosabban visszhangzott. Mert a szerencse ott lakott minden apró gesztusban, minden kedves szóban, és minden segítő kézben.
