Valahol, messze, a hegyek ölelésében, ahol a levegő kristálytiszta és az éjszakák bársonyos sötétjét csak a csillagok ezüstpora pettyezi, feküdt egy aprócska falu, Csillagvölgy. A falu lakói korán tértek nyugovóra, de egyvalaki mindig tovább maradt ébren. Ő volt Máté, egy szeplős arcú, kíváncsi szemű kisfiú, akinek a legnagyobb barátai az égen ragyogó csillagok voltak. Minden este kiült a házuk mögötti domboldalra, és a fejét hátrahajtva bámulta a Tejút szikrázó ösvényét, azon tűnődve, vajon milyen lehet az élet odafent.
Egy langyos nyári éjszakán, amikor a tücskök a leghangosabban hegedültek, és a levegőben a lekaszált széna édes illata szállt, Máté különös dologra lett figyelmes. Az egyik legfényesebb csillag hirtelen megingott, mintha egy láthatatlan kéz megpöccintette volna. Aztán egy szikrázó fénycsík vált le róla, és egyre gyorsulva, suhanva közeledett a Föld felé. Nem volt ijesztő, mint a hullócsillagok tüzes villanása; ez a fény lágy volt és ezüstös, akár a holdfényből szőtt selyemszalag. Máté lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a fénysugár éppen a falu melletti, vadvirágos rét közepén landol.
A kisfiú szíve a torkában dobogott, de a kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Lassan, lábujjhegyen elindult a rét felé. Ahogy közelebb ért, a fény szelídülni kezdett, és a közepén egy alak bontakozott ki. Egy kislány állt ott, de nem akármilyen kislány. A haja úgy omlott a vállára, mint egy apró, sötét köd, melyben parányi fények pislákoltak. A szeme két ragyogó csillag volt, a bőre pedig halványan derjengett a sötétben. Ruhája mintha a legfinomabb pókhálóból és harmatcseppekből szövődött volna.
– Szia – suttogta Máté bátortalanul. – Te ki vagy?
A lány megriadt. A hangja olyan volt, mint a szélcsengő halk csilingelése. – A nevem Nova. Én… én lepottyantam. Az én csillagösvényem… elszakadt.
Körbemutatott, és Máté meglátta a fűben szerteszét heverő, halványan fénylő szálakat. Olyanok voltak, mint a megtört holdsugarak darabkái.
– Csillagösvény? – kérdezte Máté csodálkozva.
– Igen. Azon járunk mi, csillaglányok az égbolton, egyik csillagképtől a másikig. De az enyém elgyengült és elszakadt, én pedig idezuhantam – magyarázta Nova szomorúan, és egy könnycsepp gördült le az arcán, ami nem volt vizes, hanem egy apró, kihunyó szikra.
Máté szíve összeszorult. Soha nem látott még senkit ennyire elveszettnek. Közelebb lépett, és leguggolt a fényszálakhoz.
– Talán… talán meg tudjuk javítani – mondta kedvesen.
Nova kételkedve nézett rá. – De hát ez csillagfényből van. Azt földi kéz nem érintheti.
– De a barátság igenis megérinthet bármit! – vágta rá Máté magabiztosan, bár maga sem tudta, honnan jött ez a gondolat. – Gyere, megmutatom neked a mi világunkat, amíg kitaláljuk, mit tegyünk!
Máté megfogta Nova kezét. A lány bőre hűvös volt, mint egy nyári éjszaka, de Máté tenyerének melegségétől apró, kellemes bizsergés futott végig rajta. A kisfiú körbevezette a réten. Megmutatta neki, milyen puha a lóhere, milyen illatos a kamilla, és hagyta, hogy Nova megsimogassa egy alvó katicabogár pöttyeit. Nova még sosem érzett ilyesmit. Odafent, a csillagok között csak a hideg ragyogás és a csendes, fenséges távolság létezett. Itt viszont minden élt, illatozott és hangot adott.
– Ez a barátság? – kérdezte Nova halkan, miközben egy tücsök ciripelését hallgatták. – Hogy megmutatod nekem azt, ami neked kedves?
– Igen. És az is, hogy segítek neked, ha bajban vagy – bólintott Máté. – És már tudom is, kihez kell fordulnunk!
A falu szélén, egy dombtetőn állt a régi csillagvizsgáló. Nem használták már évtizedek óta, de a gondnoka, Ilona néni, egy kedves, ráncos arcú idős hölgy, még mindig ott lakott, és őrizte a hatalmas, réz teleszkópot és a poros könyveket. Ilona néni többet tudott a csillagokról, mint bárki a világon.
Óvatosan bekopogtak a nehéz tölgyfa ajtón. Ilona néni egy pislákoló petróleumlámpással a kezében nyitott ajtót. Amikor meglátta Novát, egy pillanatra sem lepődött meg. A szeme felcsillant, mintha egy régi ismerőst látna viszont.
– Tudtam, hogy egyszer eljön valamelyikőtök – mondta mosolyogva. – Gyere be, csillagocskám, gyere be, te is, Máté fiam.
Bent a levegőt a régi papír és a fém illata töltötte be. Elmesélték a történetet, és megmutatták a szakadozott csillagösvény darabjait, amiket Máté a zsebkendőjében hozott el. Ilona néni óvatosan az asztalra terítette őket.
– A csillagfényt nem lehet földi cérnával megvarrni – mondta elgondolkodva, miközben az ujjával végigsimított egy fényszálon. – De a földi jósággal össze lehet szőni. Olyasmik kellenek hozzá, amikben benne van a Föld melegsége és fénye.
Elővett egy apró, faragott fadobozt. – Máté, adj egy szálat a hajadból, amibe belegabalyodott a napfény, miközben a réten játszottál. Nova, adj egy szikrát a könnyeidből, ami a honvágyadat őrzi. Én pedig adok egy szót egy régi meséből, ami a reményről szól.
Így is tettek. Ilona néni a vékony hajszálat, a halványuló szikrát és a suttogott szót óvatosan a szakadt fényszálak közé fonta. És csoda történt. Ahol a földi dolgok a csillagfényhez értek, az ösvény összeforrt, és erősebben, melegebben kezdett ragyogni, mint valaha. Már nemcsak hideg, ezüstös fénye volt, hanem egy halvány, aranysárga árnyalat is átszőtte, mint a napkelte első sugarai.
– Kész van – mondta Ilona néni elégedetten. – Erősebb, mint új korában. Most már hazavihet.
Visszamentek a rétre. Nova a kezébe vette a megjavított csillagösvényt, ami most már egyetlen, ragyogó szalagként fénylett. Szomorúan nézett Mátéra.
– Köszönöm, Máté. Megtanítottad, mi az a barátság. Sosem fogom elfelejteni a fű illatát és a kezed melegét.
– Én sem felejtelek el téged, Nova. Minden este nézni foglak az égen – ígérte Máté, és a torka elszorult.
Nova felemelte a csillagösvényt, ami felemelkedett az ég felé, egyenesen ahhoz a csillaghoz, ahonnan leszakadt. Mielőtt rálépett volna, egy apró, pislákoló szikrát vett ki a hajából. Odalebegett a falu főterén álló, rozsdás, régi lámpáshoz, ami már évek óta nem égett, és beleejtette a szikrát az üvegbúrába.
A lámpa azonnal kigyulladt, de nem sárgás, imbolygó lánggal, hanem egyenletes, lágy, ezüstös fénnyel. Olyan volt, mint egy apró csillag, ami a falura vigyáz.
Nova rálépett az ösvényre, intett egy utolsót, és már suhant is felfelé, egyre feljebb, míg végül egy apró, szikrázó ponttá nem zsugorodott, és el nem foglalta a helyét a többi csillag között. De Máté tudta, melyik az övé. Az volt a legfényesebb, és mintha egy kicsit melegebben pislogott volna, mint a többi.
Attól a naptól kezdve a falu főterén a lámpa éjjel-nappal égett. Soha nem aludt ki, és a fénye valahogy más volt, mint a többi lámpáé. Nyugalom és kedvesség áradt belőle. Az emberek nem tudták, honnan jön a csodálatos fény, de a lámpa alatt ülve a legmogorvább szomszédok is szóra bírták egymást, a szomorúak megvigasztalódtak, a gyerekek pedig a legszebb meséket találták ki.
Máté pedig minden este kiült a domboldalra, nézte Nova csillagát, és a falura ragyogó apró, ezüstös fényt. És tudta, hogy a barátság a legnagyobb csoda a világon. Képes megjavítani egy elszakadt csillagösvényt, és képes itt hagyni egy örökké világító szikrát a szívünkben, még akkor is, ha a barátunk messze, a csillagok között jár.
