Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Kerekerdőn innen, volt egy városka, aminek a főterén egy sudár óratorony nyújtózkodott az ég felé. A torony órája azonban évek óta némán állt, mutatói mintha mély álomba merültek volna. A városka lakói már-már el is felejtették, milyen csodás dallammal jelezte egykor az idő múlását.
Ebben a városkában élt egy kislány, akit Rékának hívtak. Réka nem volt átlagos kislány. Míg a többi gyerek a legújabb játékokért rajongott, ő a múlt porlepte kincseiért lelkesedett. Szemei úgy csillogtak egy-egy régi könyv vagy egy kopott térkép láttán, mint másnak a legédesebb cukorka fölött. Eszes kislány volt, aki mindenben a titkot, a történetet kereste.
Egy verőfényes szombat délelőtt a városka piacán sétálgatott. Az orrát megcsapta a frissen sült kürtőskalács édes illata, a fülét pedig a kofák vidám kiabálása. Réka azonban egy eldugott kis asztalkához tartott, ahol egy öreg bácsika árulta a padlásáról előkerült, megfakult holmikat. Itt, egy halom rozsdás kulcs és egy csorba porcelánbaba között pillantott meg valamit, ami azonnal rabul ejtette a szívét. Egy tenyérnyi, nehéz, sárgaréz iránytű volt az. Üvege karcos volt, a széleit finom, kacskaringós minták díszítették, de a legfurcsább az volt, hogy a számlapján nem az égtájak betűi álltak, hanem apró, különös jelek: egy homokóra, egy növekvő hold, egy kinyílt virág és egy hulló falevél.
– Mennyibe kerül ez a szépség? – kérdezte Réka tisztelettudóan.
Az öregember hunyorítva nézett rá a szemüvege fölött.
– Nincs annak ára, kislányom. De ha a tiéd akar lenni, egy dolgot kell megígérned. Ne azt keresd vele, hogy hová, hanem azt, hogy mikor. – mondta titokzatos mosollyal, és az iránytűt Réka tenyerébe csúsztatta.
Réka alig várta, hogy hazaérjen. A szobájában leült az ablakpárkányra, és kezébe vette a különös szerkezetet. Bárhogy forgatta, a finoman kidolgozott tű nem a megszokott észak felé mutatott. Csalódottan sóhajtott fel. Talán mégiscsak elromlott. Ahogy a néma óratoronyra nézett a főtéren, eszébe jutott a nagymamája meséje arról a napról, amikor az órát először beindították. Milyen boldog lehetett akkor a város! Bárcsak ott lehetett volna!
Becsukta a szemét, és teljes szívéből erre a pillanatra gondolt. A kezében tartott iránytű egyszerre melegen kezdett bizseregni. A tű pörögni kezdett, mint a búgócsiga, majd megállapodott a kinyílt virág jelénél. A szobát opálos, szivárványszínű köd töltötte be, a hangok elhalkultak, és Réka úgy érezte, mintha egy puha, meleg folyó sodorná magával.
Amikor a köd szétoszlott, Réka ugyanazon a helyen találta magát, a főtéren, de minden más volt. A házak frissen voltak festve, az emberek régimódi, suhogó ruhákban siettek, és lovaskocsik zörögtek a macskakövön. Az óratorony pedig… az óratorony ragyogott! Úgy csillogott a napfényben, mintha aranyból és ezüstből építették volna. A levegő tele volt izgatott suttogással.
Ekkor az iránytűből finom, kékes fény áradt, és egy áttetsző, bölcs arcú alak lebegett ki belőle. Alakja alig volt kivehető, mintha csillámporból és holdfényből szőtték volna össze.
– Üdvözöllek, Réka! – szólt a lény, hangja olyan volt, mint a halk harangjáték. – Én vagyok az Iránytű Szelleme. Te nem egy tárgyat, hanem egy őrzőt találtál. Ez az iránytű nem helyeket, hanem pillanatokat mutat. Elhoztalak ide, a város múltjába, mert az idő folyásának épp itt van szüksége segítségre.
– Segítségre? De hiszen minden olyan tökéletesnek tűnik! – csodálkozott a kislány.
– A felszín alatt egy apró hiba rejtőzik – lehelte a Szellem. – Egy hiba, ami miatt ez a csodás óra egy napon meg fog állni, és senki sem tudja majd megjavítani. Keresd meg az Órás mestert! Csak te segíthetsz neki, mert te egy másik korból látod a dolgokat.
A Szellem egy közeli, apró műhely felé intett. Az ablakában fogaskerekek és finom műszerek sokasága csillogott. Réka vett egy mély lélegzetet, és benyitott. A műhelyben a lenolaj és a fém illata keveredett. Egy ősz hajú, szemüveges úr görnyedt egy hatalmas asztal fölé, homlokát ráncolva. Ő volt az Órás mester, a város legügyesebb kezű embere.
– Jó napot kívánok, Mester úr! – köszönt Réka félénken.
Az Órás mester felnézett a munkájából. Szemei fáradtak voltak, de kedvesen csillogtak.
– Jó napot, kislány! Mit szeretnél? Ha az órát jöttél megnézni, még várnod kell. Mindjárt elkészül, de… de van egy kis gond.
Réka közelebb lépett. Az asztalon ott feküdt az óra lelke, a központi szerkezet. Egy bonyolult, csodálatos gépezet volt, tele apró kerekekkel és rugókkal, amik csak arra vártak, hogy életre keljenek.
– Mi a baj? – kérdezte Réka őszinte érdeklődéssel.
A Mester nagyot sóhajtott. – Látod ezt az apró fogaskereket? – mutatott egy parányi, pillangószárnyra emlékeztető alkatrészre. – Ez a Pillangó-kerék. Ez adja meg a szerkezet egyensúlyát, ez biztosítja, hogy az idő mindig egyenletesen teljen. De van rajta egy hajszálrepedés. Olyan pici, hogy alig látni, de én tudom, hogy ott van. Évekig, talán évtizedekig működni fog, de egy napon ez a kis repedés elfárad, a kerék eltörik, és az óra megáll. Örökre. Nincs időm másikat készíteni a déli harangszóig.
Az Órás mester a tenyerébe temette az arcát. Réka szíve összeszorult. Most értette meg, miért állt az óra az ő idejében. Ez a pici repedés volt az oka mindennek.
Körbenézett a műhelyben, hátha meglát valamit, ami segíthet. Eszes feje azon járt, hogyan oldja meg a rejtélyt. A Mester kabátjának gallérján megpillantott egy apró, díszes kitűzőt. Egy filigrán, ezüstből készült pillangó volt, amit a Mester a kislányától kapott ajándékba. Réka szeme felcsillant.
– Mester úr! – szólalt meg izgatottan. – És az a kis pillangó a kabátján?
Az Órás mester a kitűzőjére nézett. – Ez? Csak egy kedves emlék. Mit segíthetne ez rajtam?
– Talán többet, mint gondolná! – mondta Réka. – Megnézhetném?
A Mester levette a kitűzőt és a kislány kezébe adta. Réka óvatosan letörte az egyik ezüst szárnyat, és a hibás Pillangó-kerék mellé helyezte. A mérete és a súlya szinte tökéletesen megegyezett.
Az Órás mester szeme elkerekedett. Felkapta a két darabot, és egy nagyító alatt vizsgálta meg őket. Az arcára döbbenet, majd határtalan öröm ült ki.
– Hihetetlen! – suttogta. – Tökéletes. Egy kis igazítással be tudom építeni. Kislány… te… te megmentetted az órát! Te megmentetted az időt!
A Mester lázas munkába kezdett. Finom reszelővel és csipesszel dolgozott, és percek alatt a helyére illesztette az új, ezüst alkatrészt. A szerkezet most már hibátlan volt.
Felvitték a toronyba, és a helyére tették az óra dobogó szívét. Amikor a Mester elindította az ingát, a torony mélyéről halk, de erőteljes ketyegés hallatszott. Tikk-takk, tikk-takk. A téren összegyűlt tömeg lélegzetvisszafojtva várt. És akkor, pontban délben, a harangok megszólaltak. Mély, öblös hangjuk betöltötte az egész várost, hirdetve, hogy az idő újra útjára indult.
A tömeg ujjongott. Az Órás mester könnyes szemmel ölelte át Rékát.
– Te vagy az én kis idő-angyalom! – mondta hálásan.
Réka kezében újra bizseregni kezdett az iránytű. Az Iránytű Szelleme megjelent mellette.
– Itt az idő, hogy hazatérj. Jól végezted a dolgod.
A szivárványszínű köd újra körbeölelte Rékát, és egy szempillantás múlva ismét a saját szobájában, az ablakpárkányon ült. A főtér olyan volt, mint régen. Vagy mégsem? A csendet egyszer csak egy ismerős, mégis új hang törte meg. Egy mély, dallamos harangszó. A toronyóra járt! A mutatók méltóságteljesen mozogtak a számlapon.
Réka a tenyerében lévő iránytűre mosolygott. A tű most nyugodtan pihent. A kislány megértette a tanulságot. Néha a legnagyobb problémákat a legapróbb részletek, egy jó ötlet és egy csipetnyi kedvesség oldja meg. Megtanulta, hogy a múlt és a jelen láthatatlan szálakkal kapcsolódik egymáshoz, és egyetlen bátor, okos tett képes megváltoztatni a jövőt. Az időutazó iránytű pedig ott maradt a zsebében, mint egy titkos ígéret, hogy a világ tele van csodákkal, amik csak arra várnak, hogy egy eszes kislány felfedezze őket.
