Nóri egy rendkívül különleges kislány volt. Nem a ruhája, a haja vagy a cipője miatt, hanem a szeme miatt. Olyan szemei voltak, amelyekkel nemcsak a világot látta, hanem a világ mögött rejlő, láthatatlan meséket is. Amíg más gyerekek a tévé előtt ültek, Nóri a nagyi régi, poros padlásán kutatott, vagy a könyvtár eldugott zugaiban bújt meg, vastag, illatos könyvekbe temetkezve. A képzelete határtalan volt, és a mesék, amikről olvasott, elevenen éltek benne.
Egy borongós, esős délutánon, amikor a szürke ég rácáfolt mindenféle vidámságra, Nóri a nagypapa régi íróasztalát rendezgette. A fiókok mélyén, elfeledett levelek és megsárgult fényképek között egy apró, selyemmel átkötött tekercsre bukkant. Nem volt az egy szokványos tekercs. A papír anyaga ismeretlen volt, tapintásra olyan, mint a legfinomabb bársony, és enyhe, édes illatot árasztott, mintha frissen sült mézeskalács és tavaszi virágok keveréke lenne. Amikor Nóri kibontotta, egy térkép tárult elé. De ez sem volt szokványos térkép. Nem országokat vagy városokat ábrázolt, hanem egy vibráló, színekkel teli tájat, ahol a folyók szivárványszínűek voltak, a fák levelei aranyból és ezüstből ragyogtak, és az égbolton csillogó por táncolt.
A térkép közepén egy apró, lüktető pont jelezte: „Meseföld”. És mellette, mintha csak Nórinak szólna, egy apró írás: „Ahol a képzelet életre kel.” Nóri szíve hevesen dobogott. Soha nem hitt még ennyire valamiben, mint abban, hogy ez a hely létezik. A térkép egy apró, alig látható X-szel jelölt egy pontot a szobájában, a nagypapa könyvszekrényének háta mögött. Nóri odament, és ahogy megérintette a fát, az lassan, mintha csak neki engedelmeskedne, elmozdult, és egy spirális, csillagporos alagút tárult fel mögötte.
Egy pillanatnyi habozás után Nóri belépett. Az alagút puha, meleg fénnyel világított, és a levegő tele volt csengő, lágy dallamokkal. Mintha a világ összes meséje egyszerre suttogna a fülébe. Amikor kilépett az alagútból, a Meseföld fogadta. A színek olyan élénkek voltak, hogy fájtak a szemnek, a virágok táncoltak a szélben, és a fák olyan magasra nőttek, hogy a koronájuk a felhőkbe ért. Az illatok bódítóak voltak, a levegő tele volt nevetéssel és édes énekkel.
Nóri álmélkodva nézelődött, amikor egy lágy nyerítés hallatszott a háta mögül. Megfordult, és elakadt a lélegzete. Ott állt előtte egy ragyogó fehér unikornis, szarva spirálisan tekeredett, és ezüstösen csillogott. Sörénye és farka szivárványszínű volt, és a szemei… azok a szemek a világ összes bölcsességét és egy csöppnyi szomorúságot hordoztak. „Üdvözöllek, Nóri,” mondta az unikornis, hangja olyan volt, mint a lágy szélcsengő. „Én Lys vagyok. Tudtam, hogy eljössz.”
Nóri nem tudott szólni a meghatottságtól. „De… honnan tudtad a nevemet?” kérdezte végül, hangja alig volt hallható.
„A Meseföldön mindenki tudja azok nevét, akikben elég erős a hit,” válaszolta Lys. „De sajnos, nem örömteli hírekkel várok rád. Az Élményszerű erdő haldoklik. A feledés fátyla borítja be, és ha elveszítjük, a Meseföld fénye is elenyészik.” Lys szomorúan leeresztette a fejét. „A gyerekek egyre kevesebbet álmodnak, egyre kevesebbet képzelegnek. A régi mesék feledésbe merülnek, és ezzel együtt a mi világunk is fakul.”
Nóri érezte, ahogy a szíve összeszorul. A Meseföld ilyen csodálatos hely volt, nem hagyhatta, hogy elpusztuljon! Ekkor egy halk hang szólalt meg Nóri kezéből. A térkép, amit hozott magával, elkezdett vibrálni, és egy apró, éles hangon megszólalt: „Ne aggódjatok, barátaim! Én vagyok Hajtű, a beszélő térkép! Én tudom az utat, és Nóri bátorságával és Lys erejével megmenthetjük az erdőt!”
Nóri és Lys meglepetten néztek egymásra. Egy beszélő térkép! Hajtű apró, aranyozott tűje lassan a térképen mozgott, egy ösvényt jelölve. „Az Élményszerű erdő szívében rejlik a Feledés Forrása. Azt táplálja a felejtés, és onnan terjed a szürkeség. Ahhoz, hogy megmentsük, a Forrást az emlékezés és a képzelet tiszta vizével kell feltölteni. Csak Nóri, egy emberi gyermek tiszta szíve és határtalan képzelete képes erre.”
Elindultak. A Meseföldön át vezető út eleinte még színes volt és életvidám, de ahogy közeledtek az Élményszerű erdőhöz, a színek egyre fakóbbá váltak. A madarak éneke elhalkult, a virágok lehajtották fejüket. A fák ágai szürkék lettek, és a leveleik, melyeknek ragyogniuk kellett volna, mattak és élettelenek voltak. Nóri szeme láttára tűntek el a csillogó pillangók, és a patak, melynek vizének kristálytisztán kellett volna csörgedeznie, sárgás, zavaros folyóvá vált.
„Ez szörnyű!” suttogta Nóri. „Mintha valaki elvett volna minden örömteli gondolatot a világból.”
„Pontosan ez történt,” mondta Lys szomorúan. „A Feledés Fátyla nemcsak a színeket veszi el, hanem az örömöt, a kíváncsiságot, a csodát is. Elfeledteti a gyerekekkel, milyen fontos az álmodozás és a mesék ereje.”
Hajtű eközben folyamatosan mutatta az utat, apró, biztató szavakkal ösztönözte őket. „Ne csüggedjetek! A legmélyebb sötétségben is ott van a fény ígérete!”
Mélyen az Élményszerű erdőben, egy mohás tisztáson állt a Feledés Forrása. Nem volt az egy szép forrás. Vize fekete volt, és nehéz, sűrű köd gomolygott körülötte. A környező fák teljesen elszürkült, csontvázszerű ágakkal meredtek az égre. Nóri érezte, ahogy a szomorúság és a reménytelenség rátelepszik a szívére. „De mit tehetünk?” kérdezte remegő hangon. „Túl nagy ez a szomorúság, túl erős a feledés.”
„Ne add fel, Nóri!” biztatta Lys. „Emlékezz, Hajtű azt mondta, a tiszta gyermeki képzelet és az emlékezés ereje kell!”
„Igen, igen!” csipogta Hajtű. „Kezdj el mesélni, Nóri! Meséld el a kedvenc meséidet! Azokat, amelyek a legjobban megérintettek! Azokat, amelyekre a legszívesebben gondolsz!”
Nóri mély lélegzetet vett. A szürkeség nyomasztó volt, de a barátai szavai erőt adtak neki. Először csak halkan, majd egyre bátrabban kezdett mesélni. Elmesélte a hercegnő történetét, aki megmentette a sárkányt, a bátor lovagét, aki a legkisebbekért harcolt, a tündérét, aki a virágok nyelvén értett. Ahogy Nóri mesélt, valami hihetetlen dolog történt. A Feledés Forrása körül gomolygó fekete köd lassan, nagyon lassan elkezdett oszlani. A forrás vize mintha fényesebb lenne.
„Ez még nem elég!” mondta Hajtű. „Erősebben! Képzeld el! Éld át a meséket! Rajzold le őket a lelkeddel!”
Nóri becsukta a szemét. Nemcsak mesélt, hanem elképzelte a színeket, a hangokat, az illatokat. Látta a sárkány pikkelyeit, érezte a virágok illatát, hallotta a lovag csatakiáltását. Lys eközben a szarvát a forrás fölé emelte, és egy lágy, ezüstös fény kezdett áradni belőle, felerősítve Nóri szavait és képzeletét. A fény beborította az Élményszerű erdőt.
A változás hihetetlen volt. A szürke fák rügyezni kezdtek, apró, zöld levelek pattantak ki az ágakon. A lehajtott virágfejek felemelkedtek, és kinyíltak, szivárványszínű szirmokkal. A patak vize megtisztult, és újra kristálytisztán csörgedezett. Madarak érkeztek, és a dallamaik betöltötték a levegőt. Az erdő újra élettel teli, varázslatos hellyé vált, ahol a mesék fénye ragyogott minden fán, minden virágon, minden vízcseppen.
Nóri kimerülten, de boldogan nyitotta ki a szemét. Az Élményszerű erdő visszanyerte régi fényét, sőt, még ragyogóbb lett, mint valaha. A Feledés Forrása most tiszta, csillogó vízével az emlékezés és a képzelet örök forrásává vált.
„Megtetted, Nóri! Megmentetted a Meseföldet!” mondta Lys, és gyengéden Nórihoz dörgölte a fejét. Hajtű boldogan pörgött a levegőben. „A bátorságod és a hited visszahozta a mesék fényét!”
Nóri megértette. A mesék nem csak a könyvek lapjain élnek. A mesék a szívünkben élnek, a képzeletünkben, az álmainkban. És amíg vannak olyan gyerekek, akik hisznek bennük, addig a Meseföld is élni fog.
Eljött a búcsú ideje. Nóri megölelte Lys-t, és megígérte, hogy sosem felejti el őt és Hajtűt. Megígérte, hogy mindig mesélni fog, és mindig hinni fog a képzelet erejében. Lys szemeiben most már csak öröm csillogott. „Visszavárjuk, Nóri. Amikor a szíved hív, az átjáró mindig nyitva áll.”
Nóri visszalépett a csillagporos alagútba, és amikor kilépett, újra a nagypapa könyvszekrényének háta mögött állt. A szekrényajtó visszacsukódott, a térkép a kezében pedig újra csak egy darab papír volt, de most már nem volt fakó, hanem halványan ragyogott. Nóri a szívében érezte a különbséget. Nem volt már csak egy kislány, aki meséket olvasott. Ő volt a kislány, aki megmentette a Meseföldet.
Attól a naptól kezdve Nóri még többet mesélt. A barátainak, a plüssállatainak, sőt még a virágoknak is. És minden mesével, minden álommal, minden képzeletbeli kalanddal egyre fényesebbé tette a saját világát és a Meseföldet is. Mert a mesék sosem halnak meg, amíg vannak, akik hisznek bennük, és a képzelet ereje a legnagyobb varázslat, ami csak létezik.
