A Susogó-erdő meséi

A falu szélén, ahol a házak már csak suttogó emlékek voltak, kezdődött a Susogó-erdő. Nem akármilyen erdő volt ez, óh, nem! Este, amikor a nap lebukott a fák koronái mögé, és az első csillagok pislákolni kezdtek az égen, az erdő fáinak levelei mesélni kezdtek. Suttogták az évszázados titkokat, a réges-régi történeteket, a tündérek táncát, az állatok bölcsességét. És a falu két leglelkesebb hallgatója, Zsófi, a göndörhajú, fantáziadús kislány, és Máté, a talpraesett, mindig valamin agyaló bátyja, minden este a szobájuk ablakában ülve itták magukba a meséket.

Ám egy napon valami megváltozott. Az esti suttogás elhalkult. Előbb csak egy-egy meseszál szakadt meg, aztán egyre hosszabb csendek következtek. Végül már alig hallatszott valami, csak a levelek közötti közömbös szélzúgás. Zsófi szomorúan nézett Mátéra.

„Máté, hallod? Nincs mese! Az erdő hallgat!”

„Tényleg,” – bólintott Máté, akit mindig a dolgok miértje érdekelt. – „Mintha valaki elzárta volna a mesék csapját.”

Nem bírták tovább. Másnap reggel, alig, hogy felszállt a harmat, elindultak az erdőbe. Egyenesen a legöregebb, legbölcsebb fához igyekeztek, a Banyafához, egy hatalmas, ráncos, göcsörtös tölgyhöz, akinek gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai pedig az ég felé nyújtóztak, mintha az időt ölelnék. Banyafa híres volt zsémbes természetéről, de még inkább a tudásáról.

„Jó reggelt, Banyafa!” – köszönt Zsófi tisztelettel, miközben simogatta a fa mohos törzsét.

„Miféle jó reggel ez?” – morgott a tölgy a fák mélyéről, hangja szárazon recsegett. – „Hallod, gyerek? Hallod a csendet? Nincs jó reggel, amíg a mesék nem szólnak!”

„Éppen ezért jöttünk!” – vágta rá Máté. – „Mi történt? Miért hallgat az erdő?”

Banyafa mélyet sóhajtott, ami végigborzongott az egész erdőn. Zsófi érezte, ahogy a fák remegnek körülötte.

„Valaki elvette a Szélkulcsot,” – mondta Banyafa. – „Az a kulcs nyitja a szélkaput, az tereli a suttogást, az hozza el a meséket minden este. Nélküle a szél csak szél, a fák csak fák, és a történetek a föld alatt alszanak, sosem jutnak a felszínre.”

„Szélkulcs?” – kérdezte Zsófi elkerekedett szemekkel. – „De ki tette?”

„Azt nem tudom,” – morogta a tölgy. – „De valaki ravasz kell, hogy legyen, és gyors. És valaki még ravaszabb kell, hogy visszaszerezze. Talán egy Cselke nevű róka tudna segíteni, ha éppen nem szalad el a saját farka elől.”

Mintha csak hívták volna, egy bokor mögül előbukkant egy vörös szőrmók, hosszú, bozontos farokkal és csillogó szemekkel. Ez volt Cselke, az erdő legfurfangosabb rókája, aki minden titkot ismert, és akinek a lába sosem ért földet, olyan gyorsan járt. Cselke gúnyosan elvigyorodott.

„Szólít a kötelesség, Banyafa? Vagy csak a mesék hiánya tesz téged még zsémbesebbé?”

„Ne okoskodj, Cselke!” – dörrent rá Banyafa. – „Elveszett a Szélkulcs. Az erdő hallgat. Segítesz, vagy hagyod, hogy a csend uralkodjon?”

Cselke egy pillanatig gondolkodott, feje a föld felé hajolva. Aztán felnézett, és tekintetében megcsillant a kalandvágy. Zsófi és Máté reménykedve néztek rá.

„Hát jó. Egy kis izgalom sosem árt. De csak ha a jutalom bőséges lesz, és nem kell túl sokat gyalogolnom.”

Így indult útnak a különös csapat: Zsófi, a fantáziadús kislány, aki minden fában egy mesét látott; Máté, a találékony báty, akinek esze járt, mint a motolla; és Cselke, a ravasz róka, akinek orra messzire szimatolta a titkokat. Banyafa elmondta nekik, hogy a Szélkulcs egy apró, csillogó, szélformájú tárgy, amely a legmagasabb pontjánál van elrejtve, a mesék forrásánál, az Öreg Fenyőfa Koronájában.

Az útjuk a Susogó-erdő mélyére vezetett. Először egy sűrű mocsaras részen kellett átkelniük. Zsófi félt a sötét, iszapos víztől, de Máté nem habozott. Összeszedett pár vastag ágat, és Cselke segítségével, aki a bozóton átmutatta a legbiztonságosabb utat, egy egyszerű hidat építettek, amin biztonságosan átkelhettek.

A mocsár után egy sűrű, sötét aljnövényzettel borított rész következett, ahol a fák ágai összekapaszkodtak a fejük felett, alig engedve át a fényt. Zsófi hirtelen megállt. „Nézzétek! Ezek nem közönséges levelek!” – mutatott egy bokorra, amelynek levelei apró, ezüstös jelekkel voltak tele. Máté közelebb ment, és felismerte, hogy a jelek egy ősi erdei nyelv betűi. Cselke, akinek az orra érzékeny volt a szagokra, és a szeme a legapróbb részletekre is, odaszagolt.

„Ez egy nyom!” – mondta. – „Valaki nemrég járt itt, és valami csillogót vitt magával. A jelek pedig… valami olyasmiről szólnak, ami fénylik, és a magasságot kedveli.”

Követve a jeleket és Cselke orrát, eljutottak egy tisztásra, ahol az erdő legmagasabb fenyője állt, koronája az ég felé nyúlt, mintha onnan akarná elhozni a csillagokat. Az Öreg Fenyőfa Koronája volt a cél. Ahogy közelebb értek, apró, csillogó tárgyakat láttak az ágakon, mintha valaki gyűjtötte volna őket. Egy apró, ezüstösen csillogó érme, egy letört tükördarab, egy szép, fényes kavics. És mindezek között, egy ágvillában, ott lapult a Szélkulcs.

„Megtaláltuk!” – kiáltott fel Zsófi örömében. – „De ki tette ide?”

Ekkor egy hangos károgás hallatszott, és egy hatalmas fekete szarka, csillogó szemekkel, rászállt a fa egyik ágára. A Szarka volt a tettes. Nem rosszindulatból tette, csak egyszerűen nagyon szerette a csillogó dolgokat, és a Szélkulcs volt a legszebb, amit valaha látott.

„Hé, ez az enyém!” – károgta a Szarka, miközben a kulcshoz kapott volna.

„De Szarka néni,” – kezdte Zsófi kedvesen, – „ez a kulcs nem csak szép, hanem nagyon fontos! Nélküle az erdő nem tud mesélni. A fák szomorúak, és mi, gyerekek, nem hallhatjuk az esti történeteket. Kérlek, add vissza!”

Máté is közbevetette: „Gondolj bele, Szarka néni, ha nincsenek mesék, az erdő egy idő után unalmas lesz. Nem lesznek új történetek, amikbe beleszőheted a saját kalandjaidat!”

Cselke pedig ravaszul hozzátette: „És ha az erdő unalmas, akkor a csillogó bogarak is elmennek, mert nem lesz, ami vonzza őket. A mesék tartják életben a varázst!”

A Szarka elgondolkodott. Soha nem gondolt bele, hogy egy ilyen szép tárgynak ilyen nagy jelentősége lehet. Csak a csillogása vonzotta. Látta a gyerekek és a róka őszinte aggodalmát. Végül megenyhült. Óvatosan, csőrével megragadta a Szélkulcsot, és letette a fa tövébe.

„Jól van,” – károgta. – „De legközelebb szóljatok, ha valami ennyire fontos. Talán én is hozzátehetek majd egy mesét, ha már így van.”

A gyerekek és Cselke boldogan kaparintották meg a Szélkulcsot. Gyorsan visszaindultak Banyafához. Amikor visszahelyezték a kulcsot a helyére, egy apró szélroham söpört végig az erdőn. Előbb csak halk susogás hallatszott, aztán egyre erősödött, egyre tisztább lett. A fák levelei énekelni kezdtek, a patakok csobogása mesélni, és a szél lágyan hozta magával a réges-régi és az új történeteket.

Azon az estén Zsófi és Máté újra az ablakban ültek. A Susogó-erdő meséi hangosabban és szebben szóltak, mint valaha. Hallották a tündérek nevetését, a bölcs bagoly tanácsait, és még Cselke, a ravasz róka egyik kalandját is. Banyafa hangja is hallatszott a távolból, már nem zsémbesen, hanem hálásan, amint egy ősi dalt dúdolgatott a széllel.