Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a napfényes rétek innenső oldalán, ott bújt meg egy völgyben Fényesliget városa. A neve sem volt véletlen, mert a nap itt mindig egy kicsit fényesebben sütött, a virágok színesebben pompáztak, és az emberek mosolya is ragyogóbb volt, mint bárhol máshol a világon. Ebben a vidám városkában élt egy kislány, Zselyke, akinek az esze olyan éles volt, mint a legélesebb olló, a szíve pedig olyan tiszta, mint a forrásvíz. Mindig mindenre volt egy ötlete, egy furfangos megoldása. Hűséges társa és legjobb barátja, Bálint, mindig mellette állt. Bálint nem volt olyan találékony, mint Zselyke, de a bátorsága és a hűsége felért minden kinccsel.
Egy napon azonban valami megváltozott Fényesligetben. A délutáni napsugár erejét vesztette, a színek mintha megfakultak volna. Az est leszálltával pedig egy különös, sosem látott sötétség telepedett a városra. Nem olyan volt, mint a megszokott, csillagporos éjszaka. Ez egy sűrű, bársonyos, suttogás nélküli sötétség volt, ami elnyelt minden fényt. Az emberek meggyújtották a lámpásokat, de azoknak a fénye csak pislákolt, mint egy ijedt szentjánosbogár, majd kialudt. Tüzet raktak a kandallókban, de a lángok hiába adtak meleget, a fényüket mintha egy láthatatlan fal megállította volna a tűztér szélénél. A városra csend és félelem borult.
Zselyke, ahogy az ablakból bámulta a mindent elnyelő feketeséget, nem ijedt meg. Vagyis de, egy kicsit igen, de a kíváncsisága mindig erősebb volt a félelménél. „Ennek a végére kell járnunk, Bálint!” – mondta másnap reggel, amikor a napfény is csak erőtlen, szürke derengésként tudott átszűrődni a sötétségen. Bálint bólintott. Ha Zselyke mondta, akkor úgy is volt.
Először Zselyke a tudományhoz fordult. Tükrökből és nagyítólencsékből egy hatalmas fényvetőt épített, ami a leggyengébb fénysugarat is képes volt százszorosára erősíteni. Amikor bekapcsolták, egy vastag fénynyaláb vágott a sötétbe, de csodák csodájára, a sötétség nem hátrált. Inkább olyan volt, mintha egy óriási, szomjas száj egyszerűen megitta volna a fényt. Pár pillanat múlva a fényvető kialudt, és a sötétség még sűrűbbnek tűnt, mint azelőtt.
A két barát elkeseredetten ült a műhelyben. A város lakói már ki sem mertek mozdulni a házaikból. A nevetés elhalt, a vidám kiáltások helyét aggódó suttogás vette át. Zselyke a fejét törte, Bálint pedig csendben ült mellette, ezzel is mutatva, hogy nem hagyja magára. Ahogy így ültek a félhomályban, egy apró, csilingelő hangra lettek figyelmesek. Az asztal közepén, ahol a fényvető lencséje hevert, egy parányi, fénylő lényecske jelent meg. Úgy ragyogott, mint egy cseppnyi napfény, ruhája aranyszálból szövődött, és a hangja olyan volt, mint a szélben táncoló harangvirágoké.
„Ne búsuljatok, Fényesliget gyermekei!” – csilingelte. „A nevem Derű, és én vagyok a hajnali pír és a gyertyafény manója. Azért jöttem, mert látom, hogy nagy a baj.”
Zselyke és Bálint tátott szájjal bámulták a csöppnyi teremtményt. „Te tudod, mi ez a sötétség?” – kérdezte Zselyke izgatottan.
„Tudom hát” – bólintott Derű. „Ez Árny birodalma. Ő a sötétség őre, a csend és a magány ura. Árny nem gonosz, de az ereje abból táplálkozik, ha az emberek elfelejtik egymást, ha bezárkóznak a saját kis világukba, és ha a félelem veszi át az uralmat a szívükben. Minél jobban féltek, és minél magányosabbak vagytok, ő annál erősebbé válik. Az ő sötétségét nem győzheti le semmilyen lámpás vagy tűz, mert ez nem a fény hiánya, hanem a szeretet hiányának a sötétsége.”
„De akkor mit tehetünk?” – kérdezte Bálint kétségbeesetten.
Derű elmosolyodott, és a fénye egy pillanatra még ragyogóbb lett. „Van egy varázsige. Egyetlen szó, ami erősebb minden sötétségnél. De ezt a szót nem lehet csak úgy kimondani. Szívből kell jönnie, igazán kell érezni. Ha ez a szó szeretettel telve hangzik el, képes fényt gyújtani a legsötétebb éjszakában is.”
Azzal a kis manó, ahogy jött, úgy el is tűnt, csak egy csipetnyi aranypor maradt utána az asztalon. Zselyke a homlokát ráncolta. „Egy varázsige… egyetlen szó… Mi lehet az?”
Gondolkodtak, törték a fejüket. „Talán a ‘Napfény’?” – próbálkozott Bálint. Kimondták, de semmi sem történt. „Vagy a ‘Világosság’?” – javasolta Zselyke. Az sem működött. Próbálkoztak mindenféle szép és hangzatos szóval: ‘Csillag’, ‘Remény’, ‘Boldogság’. A sötétség azonban mozdulatlan maradt.
Zselyke már majdnem feladta. Lehorgasztott fejjel ült a széken. Bálint odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. „Ne aggódj, Zselyke. Te vagy a legokosabb lány, akit ismerek. Ha valaki, te rá fogsz jönni. Én hiszek benned.”
Zselyke felnézett a barátjára. Látta Bálint arcán a bizalmat és a feltétlen ragaszkodást. Érezte, hogy Bálint akkor is mellette áll, amikor a legokosabb tervei is csődöt mondanak. Hirtelen melegség öntötte el a szívét, egy olyan érzés, ami erősebb volt minden félelemnél és elkeseredésnél. Ránézett a barátjára, és a legmélyebb őszinteséggel csak ennyit mondott:
„Szeretlek, Bálint.”
Abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyta az ajkát, csoda történt. Zselyke mellkasából egy lágy, aranyló fény tört elő, ami bevilágította az egész műhelyt. A fény nem volt vakító, inkább olyan volt, mint egy meleg ölelés. Bálint szeme elkerekedett a csodálkozástól, majd elmosolyodott, és a szíve megtelt ugyanazzal a melegséggel. Visszanézett Zselykére, és így szólt:
„Én is szeretlek, Zselyke.”
És az ő szavaira a fény megkettőződött, még erősebben és ragyogóbban világított. Megtalálták. Ez volt a varázsige.
Nem vesztegették az időt. Kiszaladtak a város főterére. A sötétség itt volt a legsűrűbb. A tér közepén egy hatalmas, formátlan alak derengett, maga Árny, a sötétség őre. Nem volt arca, nem voltak szemei, csak egy néma, hideg jelenlét volt. Zselyke azonban már nem félt tőle. Megfogta Bálint kezét, vett egy mély levegőt, és amilyen hangosan csak tudott, elkiáltotta magát a sötétbe burkolózott házak felé:
„Halljátok, Fényesliget lakói! Tudjuk a megoldást! Mondjátok ki ti is!”
Majd a város felé fordulva, mintha minden egyes lakóhoz külön szólna, szívből jövően kiáltotta:
„Szeretlek titeket!”
Először csend volt. Aztán egy ablakban egy anya magához ölelte a kisfiát, és a fülébe súgta: „Szeretlek, kicsim.” És abban a pillanatban az ő ablakukban is felgyúlt egy meleg, aranyszínű fény. A szomszéd házban egy idős bácsi a felesége kezét fogta meg, és azt mondta: „Szeretlek, drágám.” Az ő ablakuk is fénnyel telt meg. Aztán egyre többen és többen mondták ki a varázsigét. Testvérek, szülők, barátok, szomszédok suttogták és kiáltották egymásnak. Minden egyes kimondott „szeretlek” szóval egy újabb ablak gyulladt ki, míg végül az egész város aranyló fényárban úszott.
Árny, a sötétség őre, nem sikoltott, nem enyészett el. Ahogy a szeretet fénye egyre nőtt, ő lassan visszahúzódott. Összezsugorodott, míg végül már nem volt nagyobb, mint a házak és fák természetes, békés éjszakai árnyéka. Nem győzték le, csak a helyére tették. Hiszen egy csipetnyi árnyékra mindig szükség van, hogy a fény még ragyogóbbnak tűnjön.
Fényesliget ismét a nevéhez méltóan ragyogott, de ez a fény már nem csak a napból jött. Ez a fény az emberek szívéből áradt. Attól a naptól fogva a város lakói soha többé nem felejtették el kimondani a varázsigét. Megtanulták, hogy a legnagyobb sötétséget nem a legerősebb lámpa, hanem a legegyszerűbb, legőszintébb szó győzi le. Zselyke és Bálint pedig, a két bátor barát, gyakran ültek a domboldalon, nézték a fénylő várost, és tudták, hogy a világ legnagyobb varázsereje a szeretetben rejlik, ami ott lakozik mindannyiunk szívében.
