Volt egyszer, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de mégis itt, a mi szívünk csücskében, egy kedves kis falu. A neve Csintafalva volt, és nem véletlenül kapta ezt a nevet. Lakói ugyanis imádták a tréfát, a csínytevést, a kacagtató meglepetéseket. Nem telt el nap anélkül, hogy valaki ne rejtett volna el egy-egy apró viccet a másik számára. Ez volt Csintafalva szíve, lelke, a mindennapi élet sója.
A falu közepén álló nagytölgy alatt gyakran üldögélt két jó barát: Zizi, akinek a haja olyan bozontos volt, mint egy felhő, a szeme pedig úgy szikrázott, mint a nyári napsugár, és Máté, aki mindig egy lépéssel előrébb járt gondolatban, és akinek a zsebeiben rejtélyes kincsek lapultak. Velük volt Bodri, a kutya is, egy hatalmas, szőrös jószág, akinek a farka sosem állt meg, ha valami izgalmasra készült. Bodri nemcsak a legjobb barátjuk volt, de néha ő is akaratlanul részese lett a csínytevéseknek – például, amikor a pékség ajtajába rejtett vizesvödörbe belebotlott, és a pékmester nyakába zúdult a hideg víz. Akkor persze mindenki nagyot nevetett, még a pékmester is, miután felszárítkozott.
Csintafalván a csínyek eleinte ártatlanok voltak. A kovács kalapját néha felcserélték egy fazékkal, a postás kosarába gumikacsát csempésztek, ami minden levél kézbesítésekor hápogott. Zizi és Máté is jeleskedtek ebben. Egyszer például az összes kerti törpét összegyűjtötték Piri néni kertjéből, és egy éjszaka alatt átköltöztették őket a polgármester virágágyásába. Másnap reggel a polgármester alig hitte a szemének, amikor a harmincöt törpe vigyorgott rá a reggeli kávéja mellől. Piri néni pedig, miután rájött, mi történt, csak legyintett: „Ejnye, ezek a gyerekek!”
Ahogy telt-múlt az idő, a tréfák egyre nagyobbak, egyre merészebbek lettek. A nevetés néha már nem volt olyan tiszta, mint régen. A viccek, amik korábban mindenkit megnevettettek, néha már valakinek a kárára váltak. Például, amikor a falusi ünnepségen a nagy torta tetejére, ahelyett, hogy a díszes cukorvirágok kerültek volna, egy hatalmas, zöld brokkoli landolt. Az elején mindenki nevetett, de aztán látták a torta készítőjének, a szegény Janka néninek az elkeseredett arcát, és a nevetés elült a torkukban.
A legrosszabbul Piri néni járt. Piri néni a falu legidősebb lakója volt, egy picike, hajlott hátú asszony, aki a legfinomabb lekvárokat főzte, és akinek a kertje mindig tele volt virággal. Egy reggel, amikor a frissen mosott ruháit akarta kiteregetni, azt vette észre, hogy az összes fehér ruhája élénk rózsaszínűvé változott. Valaki cselesen egy piros zoknit rejtett a mosógépébe. Piri néni először elmosolyodott, de aztán elszomorodott. Ezek a ruhák voltak a legszebbek, a legféltettebbek, és most mind rózsaszínűek lettek. Eleredtek a könnyei.
Zizi és Máté épp Bodrival sétáltak a patakparton, amikor meglátták Piri nénit. Az asszony a padon ült, és a rózsaszín ruhákat nézte, könnyeivel küszködve. Bodri, a maga kutyaösztönével, azonnal megérezte a bajt. Odament Piri nénihez, és nyalogatni kezdte a kezét. Zizi és Máté elszégyellték magukat. Ők is részesei voltak a falusi csínyeknek, és bár nem ők tették a zoknit a mosógépbe, tudták, hogy ez az egész falusi szokás vezetett idáig.
– Látod, Máté? – suttogta Zizi. – Ez már nem vicces. Piri néni szomorú. A nevetésnek nem szabadna fájnia.
Máté bólintott. – Igazad van, Zizi. Valaminek változnia kell. De mit tehetünk?
A két gyerek hosszú órákon át tanakodott a nagytölgy alatt, Bodri pedig csendesen szuszogott a lábuknál, néha felkapta a fejét, mintha ő is gondolkodna. Végül Zizi felpattant. – Megvan! Elindítjuk a Szelíd Csínyek Napját!
Máté elkerekedett szemmel nézett rá. – Szelíd Csínyek Napja? Az meg mi?
– Azt jelenti, hogy tréfálkozunk, de úgy, hogy senkinek se essen bántódása! Csak nevetés, de nem mások kárára. Olyan vicceket találunk ki, amiken mindenki jót derül, anélkül, hogy bárki is elszomorodna vagy megsértődne.
A terv elnyerte Máté tetszését. Először csak a többi gyereknek mesélték el az ötletüket. Eleinte sokan értetlenkedtek. – Hát az milyen vicc, amin senki sem mérgelődik? – kérdezték. – Annak mi értelme?
Zizi és Máté azonban elmagyarázták. – Képzeljétek el, hogy a falu összes biciklijének küllői közé színes szalagokat kötünk! Vagy az összes ház ablakába rajzolunk egy-egy vicces arcot, ami reggelre eltűnik. Vagy elrejtünk a falu legkülönfélébb pontjain kis üzeneteket, amiken vicces találós kérdések vannak. Vagy elcseréljük a kerti törpéket, de ezúttal a miénkbe kerül a polgármesteré, és fordítva, csak hogy mindenki mosolyogjon!
Lassan a gyerekek is belelkesedtek. A Szelíd Csínyek Napjára való felkészülés titokban zajlott. Zizi és Máté részletes listát készített, melyik házba milyen szelíd csíny kerül. Bodri is kapott feladatot: ő volt a „kém”, aki segített elterelni a figyelmet, és néha ő maga is elrejtett egy-egy apró játékot a legkülönfélébb helyekre.
Végre elérkezett a Szelíd Csínyek Napja. A gyerekek még a napfelkelte előtt elindultak. Csendben, lábujjhegyen jártak, mint a kis manók. A pékmester kenyérkosarába apró, vicces rajzokat rejtettek, a postás táskájába egy csokor mezei virágot tettek, a kovács műhelyének ajtajára egy vicces verset ragasztottak a kalapjáról. Piri néni kapujára pedig egy szép, kézzel festett kő került, amire az volt írva: „Neked, Piri néni, a legédesebb lekvárért és a legszebb virágokért!”
A falu lakói reggel meglepetten fedezték fel a csínyeket. Először persze értetlenkedtek. Aztán látták a rajzokat, olvasták a verseket, megtalálták a virágokat. A biciklik küllői között színes szalagok lobogtak a szélben, a kerítésekre apró, mosolygós arcok voltak rajzolva krétával. És ami a legfontosabb: senki sem haragudott. Sőt! Az emberek mosolyogtak, majd nevetni kezdtek. A nevetés ártatlan volt, tiszta és őszinte. A pékmester a hasát fogta a rajzok láttán, a postás boldogan szagolgatta a virágokat, a kovács pedig felolvasta a verset a feleségének, és mindketten jót derültek.
Piri néni reggel, amikor kilépett az ajtón, meglátta a kapujánál a festett követ. Felvette, és elolvasta az üzenetet. Egy könnycsepp gördült le az arcán, de ezúttal nem szomorúságból, hanem meghatódottságból. Elmosolyodott, majd felnevetett. – Ejnye, ezek a gyerekek! – mondta, de most már egészen más hangon, mint régen.
Zizi és Máté a nagytölgy mögül figyelték a falu reakcióit. Amikor látták Piri néni mosolyát, tudták, hogy sikerült. Bodri örömében körbe-körbe szaladt, csóválta a farkát, mintha ő is tudná, milyen fontos nap ez. A Szelíd Csínyek Napja meghódította Csintafalvát.
Attól a naptól kezdve Csintafalva megváltozott. A tréfák megmaradtak, de sosem nőttek túl nagyra. A falusiak megtanulták, hogy a valódi öröm nem mások kárára születik, hanem akkor, amikor mindenki együtt nevethet, szívből, ártatlanul. Zizi és Máté, Bodrival együtt, gyakran találtak ki újabb és újabb szelíd csínyeket. A falu továbbra is Csintafalva maradt, de már egy sokkal kedvesebb, sokkal mosolygósabb Csintafalva, ahol a nevetés sosem okozott fájdalmat, csak tiszta, felhőtlen boldogságot.
És ha valaha arra jártok, hallani fogjátok a nevetést, ami a falu fölött száll, mint egy láthatatlan, boldog madár. És ha jól figyeltek, talán még egy kis, színes kőre is rábukkanhattok egy kapu előtt, vagy egy vicces rajzra egy ablakon, emlékeztetve benneteket arra, hogy a legszebb tréfa az, ami mindenki szívébe melegséget hoz.
