Hol volt, hol nem volt, a végtelen, aranyló homoktengeren is túl, ott, ahol a napkorong olyan közel hajol a földhöz, hogy szinte megpörköli a dűnék hullámos taraját, élt egy aprócska tücsök. Nem is akármilyen tücsök volt ő, hanem egy sivatagi muzsikus, akit Tihamérnak hívtak. Tihamér nem a hűs rétek dús fűszálai között ciripelt, mint a legtöbb rokona. Az ő otthona a forró homok, a szúrós kaktuszok és a szél halk, magányos éneke volt.
Míg a többi sivatagi állat – a fürge gyíkok, a nesztelenül osonó rókák és a rejtőzködő skorpiók – a nappali perzselő hőség elől a föld alá vagy sziklák hűvösébe bújtak, Tihamér gyakran ült egy hatalmas, gömbölyű kaktusz árnyékában, és a sivatag szívének dobbanását hallgatta. Érezte a repedezett föld szomjúságát, a levegő remegését, és egy különös vágy ébredt aprócska szívében. Nem csak ciripelni akart, nem csak hangot adni, ami elvész a végtelen csendben. Ő zenélni szeretett volna. Olyan dallamot csalogatni a világba, ami többet mond minden szónál, ami képes megvigasztalni a szomjazó földet.
Egy nap, ahogy a gondolataiba merült, megpillantott a homokban egy letört, csontszárazra száradt kaktusztövist. Vékony volt és kemény, a napfény szinte üvegesre csiszolta. Tihamér fejében megszületett a gondolat, mint egy felvillanó csillag a bársonyos sivatagi éjszakán. Hegedűt fog faragni belőle! Napokig tartó, aprólékos munkába kezdett. Egy éles homokszemcsével formálta a tövis testét, egy pók által hátrahagyott, de rendkívül erős selyemszálból feszített rá egyetlen, vékonyka húrt. A vonóhoz egy elszáradt fűszál legkeményebb darabját választotta, melyet finomra csiszolt a homokkal. Mikor elkészült, a tenyerében tartotta a világ legkisebb és legkülönlegesebb hegedűjét. Büszkeség és izgalom töltötte el.
Messze-messze onnan, a dűnék tengerében egy kislány, Leila és hűséges barátja, Kókusz, a teve, vándoroltak. Útjukat vesztették a homokviharban, és kulacsukból az utolsó csepp víz is elfogyott. Kókusz, a bölcs és kitartó állat, már nehezen szedte hatalmas lábait, hosszú szempillái fáradtan rebbentek a szeme előtt. Leila a teve púbjai között kuporgott, és bár a szíve tele volt félelemmel, simogatta Kókusz puha szőrét, és biztató szavakat suttogott neki. A nap könyörtelenül tűzött, és a remény lassan elpárolgott belőlük, ahogy a víz az utolsó tócsa aljáról.
– Kitartás, Kókusz, drága barátom! – suttogta Leila, de a saját hangja is gyengének és távolinak tűnt. – Biztosan találunk vizet nemsokára.
De amerre csak néztek, csak a végtelen, hullámzó homokot látták. A csend nyomasztó volt, csak a saját lihegésük és a szél halk, szomorú sírása törte meg.
Eközben Tihamér a kaktusza árnyékában a pici hegedűjét az álla alá emelte. Vett egy mély lélegzetet, és végighúzta rajta a vonót. A hang, ami megszólalt, maga volt a csoda. Nem volt hangos, harsány ciripelés. Inkább olyan volt, mint egy kristálytiszta vízcsepp koppanása egy csendes barlangi tóban. Tiszta, csilingelő és tele volt érzelemmel. Tihamér a sivatag szomjúságáról kezdett játszani, a repedezett föld sóvárgásáról az eső után. A dallam felszállt a forró levegőbe, és útra kelt a homokdűnék felett.
Ahogy játszott, valami egészen varázslatos dolog történt. A sivatag elcsendesedett. A szél, mely eddig a homokszemeket kergette, elült. A forróságtól reszkető levegő megnyugodott. Egy apró, homoki egérke kidugta a fejét a lyukából, és mozdulatlanul hallgatta a zenét. Még a távolban vadászó sivatagi róka is megállt, és hegyezni kezdte hatalmas füleit. Az egész sivatag lélegzetvisszafojtva figyelt, mintha a világ legfontosabb eseménye zajlana éppen.
A dallam elért Leila és Kókusz füléig is. A kislány először azt hitte, csak a hőségtől káprázik a füle. De aztán Kókusz felemelte a fejét. Hatalmas, barna szemei kitágultak, és óriási füleit a hang irányába fordította. Óvatosan megrázta magát, mintha új erőre kapott volna.
– Hallod ezt, Kókusz? – kérdezte Leila suttogva. – Ez… ez zene!
A teve bólintott egyet, és elindult a dallam irányába. Leila erősen megkapaszkodott. A zene egyre tisztábban hallatszott. Nem volt hangos, mégis áthatolt a csenden, mint egy fénysugár a sötétségen. Olyan volt, mint a víz csobogásának ígérete, mint a hűs szellő simogatása. Reményt adott nekik. Mentek, követték a hangot dűnén át, völgyön keresztül, és a zene vezette őket, mint egy láthatatlan ösvény.
Tihamér eközben már nem csak a sivatag szomjúságáról játszott. Most már a reményről hegedült, a vízről, ami ott rejtőzik mélyen a homok alatt, és csak arra vár, hogy valaki előhívja. Behunyta a szemét, és minden érzésével a zenére figyelt. Szíve minden dobbanása egy hangjegy volt a dallamban. Ahogy a legtisztább, legszívből jövőbb hangot játszotta, a lába előtt a repedezett homok hirtelen sötétebbé vált. Egy apró, nedves folt jelent meg rajta. Aztán még egy. Tihamér tovább játszott, egyre szenvedélyesebben, és a homok alól, a mélységből egy vékonyka vízsugár tört a felszínre. Bugyborékolva, halkan csobogva egy aprócska tócsává gyűlt a tücsök hegedűje előtt.
Éppen ekkor ért a dűne tetejére Leila és Kókusz. A látványtól elállt a lélegzetük. Egy parányi, zöldellő folt közepén, egy frissen fakadt forrás mellett ott ült egy apró tücsök, és a világ legszebb melódiáját játszotta egy kaktusztövisből készült hegedűn. A víz az ő zenéjére tört elő a földből.
Leila óvatosan lecsúszott Kókusz hátáról, és lassan, nehogy megijessze a kis zenészt, odalépett a forráshoz. A teve hálásan hajolt le, és hosszú, mély kortyokkal kezdte inni a friss, hűs vizet. Leila a tenyerébe mert a vízből, és az arcára fröcskölte. Olyan volt, mint egy édes álom. Mikor szomjukat oltották, a kislány letérdelt Tihamér mellé.
– Köszönöm – mondta halkan, a hangja tele volt csodálattal. – A zenéd mentett meg minket. Te vagy a sivatag legbátrabb és legtehetségesebb muzsikusa.
Tihamér abbahagyta a hegedülést, és büszkén nézett fel a kislányra. Nem szólt semmit, de apró szemei ragyogtak az örömtől. Leila elővett a táskájából egy szem aszalt datolyát, az utolsót, amit megőrzött, és a tücsök elé tette. Tihamér hálásan bólintott.
Aznap este, a csillagokkal telehintett égbolt alatt Leila és Kókusz a kis forrás mellett pihentek, mely lassan egy apró oázissá növekedett. Tihamér pedig játszott nekik. A hegedűje dallama betöltötte a sivatagot, de ez már nem a szomjúságról és a magányról szólt. Ez a zene a barátságról, a reményről és arról a csodáról mesélt, hogy még a legkisebb lény is képes a legnagyobb változást elhozni a világba, ha a szívéből fakadó tehetségét mások megsegítésére használja. És aki azóta a sivatagban jár, és nagyon-nagyon csendben hallgatózik, talán még ma is meghallhatja a sivatagi tücsök hegedűjének varázslatos dallamát, mely vizet fakaszt a homokból, és utat mutat az eltévedt vándoroknak.
