Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de mégis egy varázslatos, zöldellő erdő mélyén élt egy kislány, akit Emmának hívtak. Emma nem akármilyen kislány volt, hanem olyan, akinek nyitott volt a szíve a természet rejtett csodáira, a fák suttogására és a virágok illatára. Legjobb barátja egy fürge, aprócska mogyorós pelé volt, akit Móricnak neveztek el. Móric nemcsak a mogyorót szerette, hanem a kalandokat is, és mindig Emma vállán ücsörgött, amikor a kislány az erdőt járta.
Egy napon, amikor a nyár már a végét járta, és a nap sugarai megfáradtan szűrődtek át a lombkoronán, Emma és Móric mélyebbre merészkedtek az erdőbe, mint valaha. A levegő nehéz volt, a talaj szárazon recsegett a lábuk alatt. A patakok medre alig csörgedezett, a források elapadtak. Az erdő fái szomjasan nyújtóztak az ég felé, mintha esőért könyörögnének.
– Móric, érzed? – suttogta Emma, miközben simogatta a pelé puha bundáját. – Mintha az erdő szomorú lenne.
Móric apró orrával szimatolt a levegőben. – Pí-pí! – csipogta. – Valami nem jó, Emma. A fák éheznek.
Ahogy tovább haladtak, egy tisztásra értek, amelynek közepén egy hatalmas fa állt. De ez a fa nem olyan volt, mint a többi. Levelei sápadtak voltak és kókadtak, ágai szomorúan lógtak a föld felé, kérge megrepedezett a szárazságtól. Óriási mérete ellenére valami különös törékenység sugárzott belőle. Pedig hajdanán bizonyára csodálatos látványt nyújthatott, tele élettel és mesékkel.
– Nézd, Móric! – Emma elképedve bámulta a fát. – Ez egy diófa! De micsoda diófa! Soha nem láttam még ilyet.
Móric a kislány válláról leugorva, fürgén felmászott egy alacsonyabbra hajló ágra. Apró mancsával megérintette a megrepedezett kérget. – Pí-pí! – csipogta szomorúan. – Ez a Tündérdiófa, Emma! A legendák szerint minden diója fénylik, és aki megeszi, az a legszebb álmokat álmodja. De most… most nagyon beteg.
A Tündérdiófa valóban tündéri volt, még a szomorúságában is. Törzse olyan vastag volt, mint egy ház, lombkoronája valaha az égig ért, és a mesék szerint a csillagokat is megérintette. Emma szívét szorította a látvány. Odalépett a fához, és óvatosan megérintette a kérgét. Mintha a fa maga is sóhajtott volna a keze alatt.
– Meg kell mentenünk! – mondta Emma határozottan. – Nem hagyhatjuk, hogy elpusztuljon egy ilyen csodálatos fa.
Móric, aki a fa egyik ágán ült, felkapta a fejét. – De hogyan, Emma? Az egész erdő száraz. Nincs víz sehol.
– Valahol lennie kell egy forrásnak! Egy rejtett forrásnak, amit még a szárazság sem apasztott el. Hallottam a nagymamámtól, hogy az erdőnek vannak titkai, amiket csak a tiszta szívűek fedezhetnek fel.
És elhatározták, hogy megkeresik. Emma és Móric, a kislány és a mogyorós pelé, elindultak a Tündérdiófa megmentésére. A feladat hatalmasnak tűnt, de Emma lelkében ott égett a remény lángja.
A forrás keresése nem volt könnyű. Bejárták az erdő minden zegét-zugát. Átkeltek tüskés bozótosokon, ahol Emma ruhája szakadozott, de ő nem törődött vele. Felmásztak mohos sziklákra, ahonnan Móric éles szeme kémlelte a tájat. Elhaladtak olyan fák mellett, amelyek olyan régiek voltak, hogy a kérgükön az idő ráncai mélyen barázdálták a történelmet.
Napokig tartott a kutatás. A kislány lába fáradt volt, a pelé mancsa is elnehezedett a sok mászástól. Sokszor érezték, hogy feladják, de Emma mindig emlékezett a Tündérdiófa szomorú tekintetére, és ez erőt adott neki. Móric, bár néha megijedt a susogó bokroktól vagy a hirtelen elrepülő madaraktól, hűségesen kitartott barátja mellett.
Egy reggel, amikor a nap éppen csak kibújt a fák mögül, és ezüstös harmat csillogott a pókhálókon, Móric hirtelen megállt. Apró orrával szimatolt, majd izgatottan csipogott.
– Pí-pí! Emma, érzed? A víz illata! Friss víz illata!
Emma is mélyen beszívta a levegőt. Valóban! Mintha egy enyhe, hűs szellő simogatta volna az arcát, magával hozva a tisztaság és a nedvesség ígéretét. Elindultak az illat irányába, egyre mélyebbre az erdő sűrűjébe, ahol a fák koronái olyan sűrűn összefonódtak, hogy alig jutott le a napfény.
Hamarosan egy rejtekhelyre értek, amelyet valószínűleg csak kevesen láttak. Egy hatalmas, mohával benőtt sziklafal előtt egy aprócska barlang nyílt, és onnan, a sötétségből, egy csöppnyi patak csörgedezett elő. A víz kristálytiszta volt, olyan hideg, mint a tél, és olyan friss, mint a hajnali harmat. Ez volt az Élet Forrása, amelyről a nagymama beszélt, a Tündér Forrás, amely sosem apad el.
Emma letérdelt a forrás mellé, és apró kezével merített a vízből. Az íze édes volt és üdítő. – Megtaláltuk, Móric! Megtaláltuk!
De hogyan vigyék el a vizet a Tündérdiófához? A forrás nem volt messze, de a diófa hatalmas volt, és rengeteg vízre volt szüksége. Móric egy pillanatig gondolkodott, majd felkapaszkodott egy közeli páfrányra, és leszedett egy hatalmas, széles levelet. – Pí-pí! – mutatta. – Ebbe gyűjtsük!
Emma mosolyogva bólintott. Óvatosan, cseppenként gyűjtögették a vizet a páfránylevélbe, majd óvatosan, lassan elindultak visszafelé. A levél nehéz volt, a víz könnyen kilötyögött belőle, de ők kitartóan cipelték. Emma egyik kezében tartotta a levelet, a másikban Móric kapaszkodott, és néha ő is segített megtartani a nehéz rakományt.
Mire visszaértek a tisztásra, a nap már magasan járt, és a hőség ismét rátelepedett az erdőre. A Tündérdiófa még szomorúbbnak tűnt, mint reggel. Emma óvatosan odalépett hozzá, és elkezdte a vizet a gyökereihez önteni. Egy csepp, aztán még egy, és még egy. A száraz föld azonnal beszívta a nedvességet.
Ahogy az utolsó csepp is eltűnt a földben, valami csodálatos dolog történt. A Tündérdiófa törzse elkezdett halványan fényleni, mintha belső élete éledt volna újra. A levelei lassan kiegyenesedtek, visszanyerték élénk, zöld színüket, és a megrepedezett kérge is simábbá vált. Az ágak felemelkedtek, mintha a fa hálával nyújtózkodna az ég felé.
Emma és Móric döbbenten figyelték a változást. A fa körül a levegő megtelt friss, tiszta illattal, és apró, fénylő pontok kezdtek táncolni a levegőben.
Ekkor, mintha a fa szívéből emelkedett volna ki, megjelent egy lény. Magas volt és karcsú, haja olyan volt, mint a friss tavaszi fű, ruhája pedig a virágok szirmaiból szőtt. Szeme csillogott, mint a hajnali harmat, és mosolya meleg volt, mint a nyári nap. Ő volt az Őrző Tündér, a Tündérdiófa védelmezője.
– Köszönöm, bátor szívek – mondta a Tündér hangja, amely lágy volt, mint a szellő suttogása. – Hosszú ideje vártam már arra, hogy valaki megtalálja az Élet Forrását, és megmentse a Tündérdiófát. A szárazság elgyengített, és már azt hittem, örökre elveszítem a fám. Ti azonban, tiszta szívetekkel és kitartásotokkal, visszaadtátok neki az életet.
Emma és Móric zavartan néztek egymásra. Soha nem gondolták volna, hogy egy tündérrel találkoznak.
– Nem tehettük meg, hogy nem segítünk – mondta Emma. – Annyira szomorú volt a diófa.
Az Őrző Tündér elmosolyodott. – A jóságot és a bátorságot mindig megjutalmazzák. Nézzétek!
A Tündérdiófa, amely most már teljes pompájában ragyogott, elkezdett fénylő diókat hullatni. Ezek a diók nem voltak olyanok, mint a többi. Kérgük puha, áttetsző volt, és belülről halvány, aranyló fénnyel sugároztak, mintha apró csillagokat rejtettek volna magukban. Ahogy a földre estek, nem koppantak, hanem lágyan, halkan gurultak.
– Ezek a Tündérdiók – magyarázta az Őrző Tündér. – A diófa hálája, és az erdő ajándéka a bátorságotokért. Minden dió egy kívánságot rejt, egy olyan kívánságot, amely valóra válik, ha tiszta szívvel és jó szándékkal kéritek. De ennél is fontosabb, hogy emlékeztetni fognak benneteket arra, hogy a természet ereje és szépsége múlhatatlan, ha gondoskodunk róla. És arra is, hogy a barátság a legnagyobb varázslat a világon.
Emma és Móric boldogan gyűjtögették a fénylő diókat. Nem a kívánságok miatt, hanem azért az érzésért, hogy valami jót tettek, és megmentettek egy csodálatos fát. A diók meleg fényt árasztottak a kezükben, és Emma érezte, hogy a szíve is fénnyel telik meg.
Hazafelé menet az erdő már nem tűnt szomorúnak. A levegő friss volt, a madarak daloltak, és a fák susogása mintha hálát rebegő imádság lett volna. Emma és Móric tudták, hogy soha nem felejtik el ezt a kalandot. Megtanulták, hogy még a legkisebb tettek is nagy változást hozhatnak, és hogy a természet kincseit óvni kell, mert ők is vigyáznak ránk.
És így éltek ők boldogan, Emma és Móric, a mogyorós pelé, a Tündérdiófa őrzőiként, akik megmutatták, hogy a szeretet és a kitartás a legszárazabb földből is képes életet fakasztani.
