A Szivárvány-rét szélén, ahol a napfény táncot járt a harmatos fűszálakon, és a bogarak zümmögve kergették egymást a virágok között, éldegélt egy picinyke béka, akit Bendegúznak hívtak. Bendegúz, akárcsak a többi béka, szerette a vizet, a friss levegőt és a finom szúnyogokat, de volt valami, ami megkülönböztette társaitól: a félénkség. A legkisebb neszre is összerezzent, és a legnagyobb ugrásai is inkább csak óvatos kis lépések voltak, mintsem merész szökkenések.
Bendegúz otthona egy aprócska pocsolya volt, melynek partján sűrű nádas ringatózott. A pocsolya mellett azonban ott kanyargott Csilla, a csermely, mely friss, hűs vizével ölelte körül a rétet. Csilla játékosan csobogott, néha hívogatóan suttogva Bendegúz felé, mintha azt mondaná: „Gyere, ugorj át! Lásd meg, mi vár a túlparton!” De Bendegúz csak ingatta a fejét. A csermely túl szélesnek tűnt, a túlpart túl távolinak, és a gondolat, hogy egy ekkora ugrásra vetemedjen, hideg borzongást küldött végig a hátán.
Egy napon azonban szomorúság telepedett a rétre. Frici, a legkisebb békagyerek, akinek még alig esett le a farkincája, megbetegedett. A bőre elvesztette élénk zöld színét, és alig akart enni. A békák mind aggódtak, de senki sem tudta, mi segíthetne. Ekkor egy öreg szitakötő, aki messzi tájakat is bejárt, azt suttogta: „A csermely túlpartján, a rejtett zugban, ott nő az Ezüstharmatvirág. Csak annak a harmata gyógyíthatja meg Fricit, de csak a hajnali órákban szedett harmat ér valamit, mielőtt a nap felissza.”
A békák elkeseredtek. Ki merne átugrani a széles Csillán? A legtöbb béka, még a legerősebbek is, csak a pocsolya egyik feléről a másikra ugráltak, vagy a nádas széléig. A csermely túl nagy kihívás volt. Bendegúz szíve hevesen dobogott. Látta Frici reszkető, apró testét, és valami különös érzés fogta el. Fájdalom a barátja iránt, és egy picinyke, alig érezhető szikra a mellkasában. Képes lennék rá? – kérdezte magától. A félelem azonban azonnal visszarántotta.
„Túl messze van! Túl széles!” – gondolta, miközben remegő lábakkal állt a csermely partján. A víz mélynek és gyorsnak tűnt, mintha el akarná sodorni. Szemeivel felmérte a távolságot, és a szíve a torkában dobogott. El sem tudta képzelni, hogyan juthatna át. Feladta volna, ha nem látja Frici szomorú tekintetét.
Éppen miközben a gondolataival viaskodott, egy hosszú lábú árnyék vetült rá. Felnézett, és meglátta Gólya urat, aki elegánsan állt a parti fűben, hosszú csőrével apró halakat keresve. Gólya úr, aki már sok-sok tavat és folyót látott, bölcsen nézett Bendegúzra.
„Mi bánt, kis béka?” – kérdezte mély, rezonáló hangján. „Úgy látom, nagy teher nyomja a lelkedet.”
Bendegúz elmesélte Frici betegségét és az Ezüstharmatvirágról szóló mesét. Elmondta a félelmét, a kétségeit.
Gólya úr bólintott. „A félelem olyan, mint egy felhő, Bendegúz. Elhomályosítja a napot, de a nap mindig ott van mögötte. Azt mondod, túl széles a csermely? Lehet. Azt mondod, félsz? Értem. De mi az, ami erősebb ennél a félelemnél? Mi az, ami hajt téged? A barátod iránti szeretet. Nézz a célra, ne a mélységre. Ne a félelmedet figyeld, hanem azt, amiért ugrani akarsz.”
Gólya úr szavai elgondolkodtatták Bendegúzt. A célra nézz… A cél Frici volt. Frici mosolya, Frici gyógyulása. De még így is reszketett a lába. Megpróbálta. Összeszedte minden bátorságát, megfeszítette izmait, és… csak egy apró, félénk ugrást tett, ami alig vitte el a part széléig. Elkeseredve meredt a vízre. „Nem megy!” – suttogta. „Soha nem fog menni!”
Ahogy a reménytelenség eluralkodott rajta, a csermely vizének mélyéből, ahol a napfény ezer apró gyémántként szikrázott, egy lágy fényű alak emelkedett fel. Ez volt A Tó Tündére, a vizek őrzője, akinek tekintete olyan volt, mint a legtisztább forrás, hangja pedig, mint a szél lágy suttogása a fák között.
„Ne add fel, Bendegúz!” – mondta a Tündére, és szelíd, csillogó szemeivel Bendegúzra nézett. „Látom a szívedben a félelmet, de látom benne a szeretetet is. A legnagyobb erő benned lakozik, Bendegúz. A szeretet, ami a barátod felé hajt, erősebb minden félelemnél. Nem kell varázsolnom, hogy átsegítselek. A varázslat már benned van. A lábad erős, a szíved tiszta. Higgy magadban, és hagyd, hogy a szeretet vezesse az ugrásodat.”
A Tó Tündére egy pillanatra megérintette Bendegúz homlokát. A béka nem érzett fizikai változást, de a szíve megtelt valami melegséggel, valami elszántsággal. Gólya úr szavai, a Tündére biztatása, és legfőképpen Frici képe lebegett a szeme előtt. Tudta, hogy meg kell tennie. Nem magáért, hanem Friciért. A félelem nem tűnt el teljesen, de most már nem bénította meg. Mintha egy pici lámpa gyulladt volna ki a lelkében, ami eloszlatta a sötétséget.
Bendegúz mély lélegzetet vett. Összeszedte minden erejét, minden bátorságát. Nem a széles csermelyt nézte, hanem a túlparton lévő fűszálat, ahol az Ezüstharmatvirág rejtőzhetett. Nem a félelmet érezte, hanem a barátság erejét. Összeszorította a szemét egy pillanatra, aztán kinyitotta, és egyetlen, hatalmas ugrással elrugaszkodott a partról.
A levegőben repült! A szél süvített a füle mellett, a víz alatta mélynek és sötétnek tűnt, de Bendegúz nem állt meg. Repült, mintha szárnyai nőttek volna. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Csilla, a csermely is megállná a lélegzetét, hogy átsegítse őt. Aztán egy lágy csobbanással landolt a túloldali, puha iszapban. Átjutott! Sikerült!
A szíve a mellkasában dobogott, de most már nem a félelemtől, hanem az örömtől és a büszkeségtől. Gyorsan megkereste az Ezüstharmatvirágot, melynek szirmai valóban ezüstösen csillogtak a hajnali fényben. Óvatosan összegyűjtötte a harmatcseppeket egy nagy levélbe, és máris indult vissza. A visszaút már nem tűnt olyan félelmetesnek. Tudta, hogy képes rá.
Amikor Bendegúz megérkezett a pocsolya partjára, a békák ujjongva fogadták. Frici szemei felcsillantak, amikor meglátta a harmatcseppeket. Bendegúz óvatosan a kis béka szájához emelte a levelet, és Frici mohón itta a gyógyító folyadékot. Napok múlva Frici teljesen felépült, és újra vidáman ugrált a nádasban.
Bendegúz soha többé nem volt az a félénk béka, aki korábban volt. Megtanulta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is megteszed, amit kell. Megtanulta, hogy a legnagyobb erő a szeretetben és a barátságban rejlik, és hogy a legnehezebb akadályokat is le lehet győzni, ha hiszel magadban. Csilla, a csermely sem tűnt már félelmetes akadálynak, hanem egy hídnak, mely összeköti a világokat. Bendegúz gyakran átugrott a túlpartra, hogy felfedezze a rét rejtett zugait, és soha nem felejtette el, hogyan változott át a félelem bátorsággá, egyetlen, hatalmas ugrás erejével.
