Messze, a Kárpátok ölelésében, ahol a hegyek csúcsai az égbe nyúlnak, és a fenyőfák sötétzöld palástja fedi a lankákat, megbújt egy apró falucska. Nem volt ez akármilyen falu, oh nem! Ezt a helyet nem a gázlámpások vagy az elektromos izzók világították meg, hanem maga az esték ezüstös csillagpora. A falucska lakói, ősidők óta, különleges üvegcsékben gyűjtötték a lehulló, apró, fénylő porszemcséket, melyeket aztán a házak ablakába, az utcák lámpásaiba szórtak, hogy azok lágy, derengő fénnyel töltsék meg az éjszakát.
Ennek a csodának a szíve a falu szélén álló, öreg, mohos kőből épült Csillagpor-malom volt. A malom nem gabonát őrölt, hanem a csillagok fényét szelídítette porrá, amit aztán a szorgos falusiak gondosan üvegcsékbe gyűjtöttek. A malom őrzője, a falu legidősebb asszonya, Ilus néni volt. Ilus néni, akinek ráncos arcán mindig ott ült a bölcsesség és a kedvesség, gondosan felügyelte a malom működését, és ő osztotta be a csillagport minden családnak. A lámpaőrzőnek is hívták, mert az ő felelőssége volt, hogy a falu sose maradjon fény nélkül.
Ebben a varázslatos falucskában élt Peti is, egy fürge eszű, borzas hajú kisfiú, akinek a szeme mindig ragyogott a kíváncsiságtól. Peti imádta a csillagporos estéket, amikor a falu utcái úgy világítottak, mintha ezer apró tündérlámpa gyúlt volna ki. Gyakran segített Ilus néninek a malomban, tisztogatta a kerekeket, vagy egyszerűen csak ült és hallgatta az öregasszony meséit a régi időkről, a csillagokról és a fényről.
De ahogy múltak a hetek, valami megváltozott. Először alig észrevehetően, aztán egyre jobban. A csillagporos üvegcsék tartalma egyre gyorsabban fogyott. Az esték mintha sötétebbek lettek volna, a fények tompábbak, a malom kerekei is lassabban forogtak, és néha-néha még nyikorgó hangot is hallattak, mintha panaszosan sóhajtoznának. Ilus néni arca is egyre gondterheltebbé vált. Hosszú estéken át ült a malom mellett, fürkészte az eget, de a csillagok fénye mintha elhalványult volna, és alig-alig hullott le belőlük csillagpor.
– Valami nincs rendben, Peti – mondta Ilus néni egy borongós estén, miközben egy majdnem üres üvegcsét tartott a kezében. – A csillagok mintha elfelejtettek volna minket. A malom is lusta, nem dolgozik rendesen.
Peti is érezte a változást. Az utcákon már nem lehetett olyan vidáman rohangálni sötétedés után, és a mesék is elvesztették varázsukat, ha alig lehetett látni a könyv betűit. Peti, akinek a feje mindig tele volt ötletekkel, elgondolkodott. – Ilus néni, miért nem jön a csillagpor? Elromlott a malom? – kérdezte.
Ilus néni felsóhajtott. – Nem a malom romlott el, kisfiam. Inkább mi felejtettünk el valamit. Az öregek mesélték, hogy ha a csillagok fénye megfogyatkozik, az azért van, mert a falucska szíve elfelejtett egy ősi dalt. Egy dalt, ami visszahívja a csillagok fényét, és újra életre kelti a malmot.
– Egy dalt? – Peti szeme felcsillant. – Akkor meg kell találnunk! Hol lehet?
Ilus néni elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Azt már senki sem tudja. Talán egy régi könyvben, talán egy elfeledett dallamfoszlányban él még valahol. Apám is csak annyit mesélt, hogy a dalnak szíve van, és csak akkor működik, ha az egész falu együtt énekli.
Peti, a találékony kisfiú, azonnal akcióba lendült. – Akkor keressük meg! Én segítek, Ilus néni! Hiszen az a legfontosabb, hogy újra fény legyen!
És elkezdődött a kutatás. Peti és Ilus néni napokon át járták a falut. Ilus néni a régi, poros padlásokon, a nagymamák ládáiban kutatott, Peti pedig a szomszédokhoz szaladt, kérdezősködött az öregektől, hátha valaki emlékszik egy régi dalra, egy különleges dallamra. Az öreg Zsuzsi néni egy régi bölcsődalról mesélt, ami csillagokról szólt, de a szavait már elfelejtette. Az öreg Gábor bácsi egy régi nótáról zengedezett, amit a nagyszülei énekeltek, amikor még gyerek volt, de az is hiányos volt.
Peti azonban nem adta fel. Egy délután, miközben Ilus néni régi füzeteket lapozgatott a malom egyik eldugott sarkában, Peti a malom hatalmas, poros kereke alatt fedezett fel valamit. Egy apró, kopott fadoboz volt, tele régi, megsárgult papírokkal. A dobozban egy apró, fából készült furulya is lapult.
– Ilus néni, nézze! – kiáltotta Peti izgatottan. – Találtam valamit!
Ilus néni odasietett, és kezébe vette a dobozt. Ahogy a papírokat nézte, szemei megteltek könnyel. – Ez az! Ez apám írása! És ez a furulya… ez az ő furulyája volt! – A papírokon régi, elmosódott kottajelek és furcsa, régies szavak álltak. – Ez lehet az a dal! A csillaghívogató dal!
A dal szövege egy régi, elfeledett nyelven íródott, de Ilus néni, aki a falu múltjának élő emléke volt, lassan, betűről betűre elkezdte megfejteni. A dal a csillagokhoz szólt, a fényhez, az otthon melegéhez. Azt kérte a csillagoktól, hogy ne feledkezzenek meg a faluról, és küldjék el újra a port, ami fényt ad az éjszakában.
De a dal csak egy része volt a megoldásnak. Ahogy Ilus néni mondta, az egész falunak együtt kellett énekelnie. Peti és Ilus néni elmondták a falusiaknak a felfedezést. Eleinte sokan kételkedtek. – Egy dal? Hogy hozná vissza a fényt egy dal? – kérdezték. De amikor látták Ilus néni elszántságát és Peti ragyogó hitét, elgondolkoztak. Végül is, mi vesztenivalójuk volt? A sötétség már eléggé eluralkodott.
Így hát, egy hideg, borongós estén, amikor a csillagok alig pislákoltak az égen, az egész falu összegyűlt a Csillagpor-malom előtt. Ilus néni, kezében a régi furulyával, Peti pedig mellette állt, a dal szövegét tartva. Ilus néni mélyen a szívébe nézett, és eszébe jutott egy dallam, amit még kisgyerekként hallott, egy halk, altató jellegű melódia. Elővette a furulyát, és lassan, bizonytalanul belefújt. A furulya hangja átszállt a hideg levegőn.
Aztán Ilus néni elkezdett énekelni, hangja eleinte reszketett, de ahogy a régi szavak a száján kicsúsztak, egyre erősebb lett. Peti is csatlakozott hozzá, tiszta, csengő gyerekhangjával. Aztán egyre többen és többen vették át a dallamot, a szavakat, ahogy Ilus néni és Peti vezette őket. Az öreg Gábor bácsi, Zsuzsi néni, a fiatal anyukák, a gyerekek, mind-mind énekeltek. A dal betöltötte a völgyet, a hegyek visszhangozták a hangjukat, mintha ők is csatlakoznának az énekhez.
Ahogy a dallam egyre erősebbé, egyre harmonikusabbá vált, a Csillagpor-malom, ami eddig csendesen állt, életre kelt. A hatalmas kerekek lassan megmozdultak, először csak egyet-egyet fordultak, aztán egyre gyorsabban. A malom belsejéből halk zúgás hallatszott, ami egyre hangosabbá vált, majd egy lágy, aranyló fény szivárgott ki a réseken. A falu fölötti égbolt, ami eddig sötét volt, elkezdett kivilágosodni.
És akkor megtörtént a csoda! A sötét éjszakai égbolton, mintha ezer apró, fénylő lyuk nyílt volna, elkezdett lehullani a csillagpor. Nem csak pislákoló szemcsék voltak ezek, hanem egy egész, ezüstös zápor, ami lágyan hullott a falu fölé. A csillagpor betöltötte a malom garatját, a falusiak üres üvegcséit, és mint egy puha, fénylő takaró, beborította az utcákat, a házakat, a fákat.
A falu azonnal kivilágosodott. A tompa fények helyett újra a régi, varázslatos ragyogás uralta az éjszakát. A gyerekek felszabadult nevetéssel szaladgáltak az utcákon, a felnőttek egymást ölelgették, könnyes szemmel. A Csillagpor-malom boldogan zúgott, ontva magából a fénylő port, és Ilus néni, Peti mellett állva, mélyen elégedetten sóhajtott. A hagyomány, az ősi dal, az összefogás ereje visszahozta a fényt.
Attól a naptól fogva Csillagporos Falucska sosem felejtette el a dalt. Minden este, mielőtt a csillagporos lámpások kigyúltak volna, a falu apraja-nagyja összegyűlt a malom előtt, és együtt énekelte a csillaghívogató dalt. Peti felnőtt, és ő lett Ilus néni utódja, a lámpaőrző. De sosem felejtette el azt a leckét, amit kisfiúként tanult: hogy az összefogás ereje, a régi hagyományok tisztelete és a szívből jövő hit képes a legnagyobb csodákra is, és hogy a legfényesebb csillagok is elhalványulhatnak, ha elfelejtjük, hogy a fény bennünk él, és együtt kell őriznünk.
