Valahol messze, egy zöldellő völgy ölelésében, ahol a patak vize ezüstösen csillogott a napfényben, állt egy vénséges vén vár. Falai mohásak voltak, tornyai pedig az ég kékjét karcolták. A völgyben fekvő kis falu lakói tisztelettel és egy csipetnyi félelemmel tekintettek fel a komor építményre, melynek úrnője a jóságos, ám mindig egy kicsit borús Kamilla volt. A várban élt még Cselló, az udvari trubadúr is, akinek lantjából hol vidám, hol pedig szomorkás dallamok fakadtak, attól függően, milyen napra virradt a vár népe.
És persze ott volt Rozi. Rozi nem volt sem hercegnő, sem nemes kisasszony. Egy bátor, kíváncsi kislány volt, szeplőkkel az orrán és csillagfénnyel a szemében. Míg más gyerekek a vár udvarán labdáztak, Rozi a rejtett zugokat, a titkos átjárókat és a poros, elfeledett szobákat kutatta. Nem félt a pókoktól, a sötéttől, de még a padlásról hallatszó furcsa nyikorgásoktól sem. Számára a vár egy hatalmas, felfedezésre váró mesekönyv volt.
Egy hűvös őszi délutánon, amikor a szél a vár ablakait csattogtatta, Rozi úgy döntött, felmerészkedik a legmagasabb, legelhagyatottabb toronyba, ahová már évek óta senki sem tette be a lábát. A csigalépcső nyekergett a talpa alatt, a levegő nehéz volt a portól, de Rozit hajtotta a kalandvágy. A toronyszoba ajtaját vastag pókháló fedte, de ő óvatosan félrehajtotta, és belépett a homályba.
A szoba közepén, egy halom régi, molyrágta párnán kuporgott valami. Valami nagy, zöld és… pikkelyes. Smaragdzöld pikkelyei úgy csillogtak a beszűrődő halvány fényben, mint az olajfolt a vízen. Két hatalmas, szomorú, borostyánszínű szeme rebbenve nézett Rozira. Egy sárkány volt az! De nem egy félelmetes, tűzokádó szörnyeteg. Ez a sárkány reszketett, mint a nyárfalevél, és a farka végét idegesen tekergette a lába köré.
– Szia! – suttogta Rozi, és tett egy óvatos lépést előre. A sárkány erre még jobban összekuporodott, és egy apró, ijedt füstpamacsot prüszkölt ki az orrán. – Ne félj, nem bántalak. Én Rozi vagyok.
A sárkány lassan felemelte a fejét. A hangja alig volt több, mint egy halk sziszegés. – É-én… én F-Fufla vagyok. Kérlek, ne kiabálj!
– Miért kiabálnék? – mosolygott Rozi. – Örülök, hogy megismerhetlek. De mitől félsz ennyire, Fufla?
Fufla mélyet sóhajtott, és a sóhajjal együtt egy pici, narancssárga lángocska szökkent ki a száján. A sárkány riadtan kapott a szája elé a mancsával, mintha valami szörnyűséget tett volna. – E-ettől! – nyöszörögte. – Félek a tűztől. A saját tüzemtől. Mindig kijön, amikor nem akarom, és… és olyan ijesztő! Olyan forró és veszélyes!
Rozi elgondolkodott. Egy sárkány, aki fél a saját tüzétől? Ilyet még a legmesésebb könyvekben sem olvasott. Leült Fufla mellé a poros párnákra, és kedvesen a pikkelyes hátára tette a kezét. – De hát a tűz nem csak rossz dolog lehet. Gondolj csak a kandallóra a nagyteremben! Meleget ad, amikor hideg van. Vagy a gyertyákra! Fényt adnak, amikor sötét van.
Fufla kétkedve rázta a fejét. – Az én tüzem nem olyan. Az enyém csak úgy kipattan, és megéget mindent.
– Talán csak meg kell tanulnod bánni vele – mondta Rozi biztatóan. – Lehet, hogy a te tüzed is tud ám jó lenni, csak még nem mutatta meg neked senki, hogyan. Hozzunk egy gyertyát! Megpróbálod meggyújtani?
Fufla reszketett, de Rozi bátorító mosolya erőt adott neki. A kislány leszaladt, és visszatért egy csonkig égett gyertyával. Letette a sárkány elé. – Csak egy apró szikrát képzelj el. Mint egy szentjánosbogarat. Nem nagy lángot, csak egy pici, barátságos fényt.
Fufla nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és minden erejével egy szentjánosbogárra gondolt. A szájából nem sistergő lángcsóva, hanem egyetlen, apró, pattogó szikra repült ki, ami pontosan a gyertya kanócán landolt. A kanóc egy pillanatra felizzott, majd egy pici, táncoló lángocska jelent meg rajta. A toronyszoba sötét sarkai megteltek meleg, barátságos fénnyel. Fufla elkerekedett szemmel nézte a kis lángot. Nem volt ijesztő. Gyönyörű volt.
– Látod! – kiáltott fel Rozi boldogan. – Sikerült! A te tüzed fényt tud adni!
Ettől a naptól kezdve Rozi minden délutánt a toronyban töltött. Gyakoroltak. Először csak gyertyákat gyújtottak, aztán Rozi hozott fel száraz gallyakat, és Fufla egy óvatos fuvallattal apró tábortüzet gyújtott belőlük egy régi fémvödörben. A sárkány lassan rájött, hogy a tűz engedelmeskedik neki, ha nem a félelem, hanem a szeretet vezérli. A láng lehetett apró és gyengéd, mint egy pillangó szárnya, vagy erős és meleg, mint egy nyári nap.
Közben a völgyre egyre hidegebb napok köszöntöttek. A szél süvített, az eső napokig esett, és a falusiak fája fogytán volt. A vár nagytermében Kamilla várúrnő aggódva nézte a pislákoló tüzet a hatalmas kandallóban. Cselló, a trubadúr is csak szomorú dallamokat pengetett, mert a hidegtől elgémberedtek az ujjai.
Rozi tudta, hogy eljött az idő. Megfogta Fufla mancsát, és így szólt: – Itt az ideje, hogy másoknak is megmutasd, milyen csodálatos dologra vagy képes.
Fufla szíve hevesen vert, de Roziban jobban bízott, mint amennyire a tömegtől félt. Lassan leereszkedtek a toronyból. Amikor beléptek a nagyterembe, a halk beszélgetés elakadt. Az emberek rémülten ugrottak talpra. Kamilla a trónjába dermedt, Cselló pedig a lantja mögé bújt.
– Ne féljetek! – kiáltotta Rozi. – Ő Fufla, a barátom, és azért jött, hogy segítsen!
Mielőtt bárki is tiltakozhatott volna, Rozi a kihűlt, alig parázsló kandallóhoz vezette a sárkányt. – Emlékszel? Nem félelem, hanem melegség – suttogta neki. – Gondolj arra, hogy ezek az emberek fáznak, és te meleget adhatsz nekik.
Fufla a didergő emberekre nézett, a szomorú Kamillára és a reszkető Csellóra. Mély levegőt vett, és a tüdejében összegyűlő melegséget nem félelemmel, hanem együttérzéssel fújta a kandallóban lévő fahasábokra. Egy gyengéd, aranyszínű lángfolyam indult el, ami nem égetett, hanem simogatott. A farönkök azonnal lángra kaptak, és a tűz vidáman, pattogva éledt újjá. A nagytermet pillanatok alatt betöltötte a kellemes melegség és a fény.
A döbbent csendet Cselló törte meg. A lantján egy vidám, pattogó dallam szólalt meg, ami pont olyan volt, mint a kandallóban táncoló lángok. Az emberek arca felderült, a félelem helyét a csodálat és a hála vette át. Kamilla várúrnő felállt, és méltóságteljesen, de meleg mosollyal az arcán lépett a sárkányhoz.
– Köszönjük, Fufla – mondta lágyan. – Te nem egy szörnyeteg vagy, hanem a vár szívének melege.
Attól a naptól fogva Fufla már soha többé nem bújt el a toronyban. Ő lett a vár fűtőmestere. Minden este, amikor a hideg szél ostromolta a falakat, ő gyújtotta meg a tüzet a kandallóban, és a falusiak gyakran feljöttek a várba, hogy a barátságos sárkány tüzénél melegedjenek, és hallgassák Cselló vidám dalait.
Rozi pedig ott ült a legjobb barátja, Fufla mellett, és a tűz fényét nézve rájött a mese legfontosabb tanulságára: néha az, amitől a legjobban félünk magunkban, ami a legnagyobb gyengeségünknek tűnik, egy barát segítségével a legnagyobb erősségünkké válhat. Egy kis bátorsággal és szeretettel pedig a legfélelmetesebb lángból is a legszebb melegség és a legtisztább fény születhet.
