Réges-régen, egy csodás, zöldellő erdő mélyén, ahol a fák koronái az égig értek, és a patakok ezüstös csillogással futottak a mohás kövek között, élt három tündérnővér. Ők voltak Lilla, Panna és Hanna, az erdő őrzői, akiknek varázslatos képességeikkel a természet harmóniáját tartották fenn.
Lilla, a legidősebb, a fény és a meleg tündére volt. Aranyporral hintette meg a rügyeket tavasszal, hogy kipattanjanak, és a nap sugarait vezette a legmélyebb zugokba is, hogy minden virág a legszebb pompájában ragyoghasson. Nevetése olyan volt, mint a nyári szellő, és keze érintésétől a legelkeseredettebb levél is új életre kelt.
Panna, a középső testvér, a víz és a csendes dallamok úrnője volt. Az ő feladata volt, hogy a hajnali harmat gyöngyszemeivel hintse be a pókhálókat, gondoskodjon a patakok tiszta folyásáról és a források friss vizéről. Ő suttogta a fák leveleibe az őszi szél csendes dalát, és ő ringatta álomba a virágokat az első fagy előtt. A csobogó víz és a susogó levelek az ő zenéjére táncoltak.
Hanna, a legfiatalabb, a föld és a szél titkainak ismerője volt. Ő értette a fák gyökereinek mély suttogását, a föld szívverését, és ő beszélt a széllel, amely híreket hozott a távoli hegyekből. Az állatok mind az ő barátai voltak, és ő vigyázott arra, hogy a vadon lakói biztonságban éljenek. Az erdő egészségét és erejét ő tartotta fenn, apró varázslatokkal segítve a növekedést és a gyógyulást.
A tündérnővérek munkája és varázslata nélkül az erdő nem lett volna olyan eleven és csodálatos. Együtt alkották azt a láthatatlan erőt, amely az évszakok dalát, a természet örök körforgását biztosította. Ennek a dalnak a szíve és lelke pedig az Öreg Tölgy volt, az erdő legősibb és legbölcsebb fája. Gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai az ég felé nyújtóztak, és levelei mindig csendes, megnyugtató dallamot zümmögtek, mintha az egész erdő történetét mesélnék. Az Öreg Tölgy zümmögése volt az évszakok dala, a bizonyíték arra, hogy minden rendben van.
Egy reggel azonban valami megváltozott. Amikor Lilla felébredt, nem érezte a nap sugarainak szokásos, játékos csókját az arcán. Panna hiába várta a harmat gyöngyszemeit, a fű száraz maradt. Hanna pedig nem hallotta a szél ismerős suttogását, csak egy furcsa, üres csendet.
Az erdő mélyén, az Öreg Tölgy körül is néma volt a csend. A levelek mozdulatlanul lógtak az ágakon, nem zümmögtek, nem susogtak. Az Öreg Tölgy elnémult. A fák törzse szürkébbnek tűnt, a virágok lehajtották fejüket, és a madarak sem énekeltek. Mintha az egész erdő visszatartotta volna a lélegzetét.
A tündérnővérek aggódva gyűltek össze az Öreg Tölgy tövénél. Lilla megpróbált aranyporral meghinteni egy közeli vadvirágot, de az nem nyílt ki. Panna megpróbált harmatcseppeket varázsolni, de azok eltűntek, mielőtt a földre értek volna. Hanna a szélhez fordult, de az nem felelt, csak süket csend volt.
– Mi történt? – kérdezte Hanna, hangjában félelemmel. – Az Öreg Tölgy… sosem volt még ilyen csendes.
– Az évszakok dala elhallgatott – suttogta Panna, miközben végigsimított egy mohás gyökéren. – Mintha az erdő szíve megállt volna.
Ekkor egy apró, zöld ruhás manó, Morzsa, futott lihegve feléjük. Morzsa az erdő hírvivője volt, mindig mindent tudott, és a leggyorsabban mozgott a gyökerek és ágak között. Most azonban az ő arca is sápadt volt, apró bajsza remegett a száján.
– Tündérnővérek! Ó, tündérnővérek! – kiáltotta. – Nagy baj van! Az Öreg Tölgy… elaludt! Az évszakok dala elhallgatott! A föld is hideg, a levegő is nehéz! Mit tegyünk?
Lilla, Panna és Hanna egymásra néztek. Morzsa szavai megerősítették azt, amit már éreztek. Az erdőnek szüksége volt rájuk, most jobban, mint valaha.
– Meg kell találnunk a módját, hogy visszahívjuk az évszakok dalát! – mondta Lilla határozottan. – Az Öreg Tölgy nélkül az erdő elveszíti az erejét.
– De hogyan? – kérdezte Panna. – Én próbáltam a vizet, de nem segített. Lilla a fényt, Hanna a szelet… mind hiába.
Morzsa, aki közben felmászott egy közeli gombára, onnan kiáltott le:
– Egyenként nem mentek semmire! Az Öreg Tölgy ereje az egységben rejlik, ahogy az évszakok is egymásba fonódnak! Együtt kell dolgoznotok, tündérnővérek! Együtt a legszebb a dallam!
A tündérnővérek elgondolkodtak Morzsa szavain. Igaza volt a manónak! Külön-külön próbálták megoldani a problémát, de az évszakok dala nem egyetlen hangból állt, hanem sok-sok hang harmonikus együtteséből.
– Rendben van! – mondta Lilla. – Akkor összefogunk! Én hozom a fényt és a meleget, ami a tavasz ébredéséhez kell.
– Én pedig a vizet és a harmatot, ami táplálja a rügyeket és zöldíti a leveleket – tette hozzá Panna.
– Én pedig a föld szívverését ébresztem, és a szél suttogását küldöm a fák közé, hogy a gyökerek és az ágak érezhessék az ébredést – mondta Hanna, kezét a Tölgy hatalmas törzsére téve.
A három tündérnővér mély lélegzetet vett, és egymás kezét fogva az Öreg Tölgy köré álltak. Lilla először a szívéből hívta elő a nap aranyló sugarait. Meleg, lágy fény áradt szét belőle, beburkolva az Öreg Tölgyet és a környező fákat. A levelek mintha egy kicsit megélénkültek volna, de még mindig néma csendben voltak.
Aztán Panna csatlakozott. Kezei közül apró, ezüstös harmatcseppek fakadtak, és finom, szitáló esőként hullottak a levelekre és a földre. A szárazság enyhülni kezdett, a nedvesség életet ígért, de a dal még mindig hiányzott.
Végül Hanna is bekapcsolódott. Lehunyta a szemét, és mélyen a földbe süllyedt a tudatával. Érezte az Öreg Tölgy mélyen alvó gyökereit, és finoman suttogott nekik, ébresztő szavakat. Aztán a széllel is beszélt, megkérte, hogy jöjjön el, és simogassa meg a Tölgy ágait. Egy lágy fuvallat indult el, megrezegtetve a leveleket.
A három erő, Lilla fénye, Panna vize és Hanna földhöz és szélhez fűződő kapcsolata összefonódott. Együtt, egyetlen hatalmas, láthatatlan varázslattá váltak. A fény, a víz és a szél harmóniája átjárta az Öreg Tölgy minden rostját, minden levelét.
Először egy alig hallható, halk zümmögés indult el a Tölgy leveleiből. Aztán egyre erősödött, egyre dallamosabbá vált. A zümmögésből susogás lett, a susogásból lágy zene, majd egyre több és több hang csatlakozott hozzá. A madarak is felébredtek, és csiripelni kezdtek. A patakok hangosabban csobogtak, a virágok kinyíltak, és az erdő újra élettel telt meg.
Az Öreg Tölgy levelei vidáman táncoltak a szélben, és a megszokott, megnyugtató dallam, az évszakok dala újra betöltötte az erdőt. A tündérnővérek mosolyogva nézték a csodát. Az Öreg Tölgy törzse ismét életre kelt, és egy meleg, bölcs ragyogás áradt szét belőle.
Morzsa, a manó, ugrándozott örömében. – Látjátok? Látjátok? Együtt sikerült! Együtt a legszebb a dallam!
Lilla, Panna és Hanna megtanulták a leckét. Rájöttek, hogy bár mindannyiuknak megvolt a maga különleges képessége, az igazi erő abban rejlik, ha összefognak, és együtt dolgoznak. Az erdő harmóniája nem csak egy tündér munkája, hanem mindannyiuké, a legapróbb manótól a legbölcsebb fáig.
Az évszakok dala azóta is töretlenül zümmög az Öreg Tölgy levelei között, emlékeztetve mindenkit arra, hogy az egységben rejlik az erő, és a legszebb dallamok is akkor születnek, ha sok-sok hang összefonódik, harmóniában.
