Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a hópelyhek puhábbak a libapihénél, és a hegycsúcsokat sűrű tejszínhabként borítja a hó, ott bújt meg egy aprócska falu: Hófalva. Ebben a faluban az élet békésen és csendesen csordogált, mint a jég alatt szunnyadó patak. Ám Hófalva nem volt akármilyen hely. Volt egy csodája, egy titka, amelyet minden este izgatottan vártak a lakói, apraja-nagyja egyaránt.
Amint az alkonyi derengés lilára festette a havas tájat, és a házak ablakában kigyúltak a barátságos, sárga fények, a kandallók fölött, a pattogó tűz ropogásába vegyülve felcsendült egy hang. Egy meleg, bársonyos, mégis erőtől duzzadó hang, amely mesélni kezdett. Senki sem látta, kié ez a hang, ezért elnevezték őt a Láthatatlan Mesemondónak. Történeteket szőtt bátor hercegekről és csillagszemű királylányokról, beszélő állatokról, akik az erdő mélyén éltek, és huncut manókról, akik ezüst csengőkkel játszottak a fák ágai között. És ahogy mesélt, odakint az ablakok előtt a hópelyhek táncra perdültek. Nem ám csak úgy szállingóztak, dehogyis! Piruetteztek, forogtak, keringőztek a mese ritmusára. Ha a történet vidám volt, vígan pörögtek, ha szomorú, lassan, méltóságteljesen ereszkedtek alá, mintha apró, fénylő könnycseppek lennének.
Hófalván élt három testvér is egy takaros kis házikóban. A legidősebb Bori volt, egy nevető szemű, piros orcájú kislány, akinek a jókedve olyan ragadós volt, mint a fenyőgyanta. A középső fiú, Tomi, igazi ezermester volt; mindig bütykölt valamit. Zsebeiben szögek, drótdarabok és mindenféle csodás szerkezetek lapultak, melyeket ő maga talált ki. A legkisebb pedig Noel volt, egy szőke fürtös, nagy szemű kisfiú, aki még nem beszélt sokat, de a tekintetével többet mondott minden szónál.
Minden este összekucorodtak a kandalló előtt egy puha pokróc alatt, és itták a Láthatatlan Mesemondó minden szavát. Bori hangosan kacagott a tréfás részeken, Tomi azon gondolkodott, hogyan építene szárnyakat a mesebeli sárkánynak, Noel pedig tágra nyílt szemekkel figyelte a táncoló hópelyheket az ablaküvegen túl.
Egyik este azonban valami megváltozott. A család a szokott módon elhelyezkedett a tűz körül, a forró kakaó gőzölgött a bögrékben, de a hang nem jött. Csak a tűz pattogása és a szél süvítése hallatszott. Odakint a hópelyhek unottan, rendszertelenül hullottak a földre. Hófalvára csend telepedett, de ez most nem a békés, hanem a nyomasztó, üres csend volt. Másnap este is hiába vártak. És harmadnap is. A csoda eltűnt.
Bori nem bírta tovább a szomorú csendet. – Tennünk kell valamit! – csapott a tenyerébe. – A Mesemondónknak biztosan baja esett! Meg kell találnunk!
– De hát láthatatlan! – sóhajtott az édesanyjuk. – Hogyan találnátok meg azt, akit nem is lehet látni?
Ekkor lépett elő Tomi, zsebéből egy furcsa, tölcsérszerű eszközt húzott elő. – Ez a „hangfogóm” – jelentette ki büszkén. – Egy régi fülkürtből és egy bádogedényből csináltam. Képes a legapróbb neszt is felerősíteni. Ha a Mesemondó csak suttogni tud, én ezzel is meghallom!
Noel odatipegett a testvéreihez, és megfogta a kezüket. Nem szólt semmit, de a szeme elárulta: ő is menni akar. A szüleik aggódtak, hiszen a téli erdő sötét és hideg volt, de látták a gyerekek szemében a tántoríthatatlan elszántságot. Így hát meleg bundákba öltöztették őket, útjukra egy termosz forró teát és egy zacskó anya-sütötte mézeskalácsot csomagoltak.
A három testvér kilépett a csikorgó hóba. Az erdő csendje félelmetesebb volt, mint valaha. A fák mint óriási, sötét kísértetek meredtek az égre, ágaikon nehéz hósapkák ültek. Tomi a füléhez emelte a hangfogóját, és lassan forgolódott. Bori egy viharlámpást tartott a kezében, amely meleg fénnyel világította meg az utat, Noel pedig szorosan fogta a testvérei kabátját.
– Semmi – suttogta Tomi csalódottan egy idő után. – Csak a szél zúgása.
Már-már feladták volna, amikor egy tisztásra értek. A tisztás közepén egy hatalmas, öreg tölgyfa állt, amelynek minden egyes ágát vastag, csillogó jégpáncél borította, mintha üvegből faragták volna. A fa olyan hidegnek és élettelennek tűnt, hogy a gyerekeket is kirázta a hideg.
Tomi újra a füléhez emelte a szerkezetét, és a jégbefagyott fa felé fordította. Hirtelen megmerevedett. – Hallok valamit! – lehelte. – Nem hang… inkább… egy szomorú sóhaj. Mintha valaki nagyon fázna.
Óvatosan közelebb léptek. Ahogy a fa tövéhez értek, a gyökerek között, egy mélyedésben megláttak valamit. Egy halványan pislákoló, kékes fénygömböt, amely alig volt nagyobb egy almánál. Reszketett, vibrált, mintha utolsó erejével küzdene a fagy ellen. Egyetlen jégkristálycsepp tapadt az oldalára, mint egy megfagyott könnycsepp.
– Te vagy az? – kérdezte Bori suttogva. – Te vagy a Láthatatlan Mesemondó?
A fénygömb alig észrevehetően megremegett, mintha bólintott volna. Egy halk, recsegő hangocska szólalt meg a fejükben, nem a fülükben: „Fázom… A világ hidegsége… a szívekbe költözött… Nincs már miből erőt merítenem…”
A gyerekek megértették. A Mesemondó az ő örömükből, a szeretetükből és a figyelmükből táplálkozott. De talán Hófalva lakói annyira megszokták a csodát, hogy már elfelejtették, milyen értékes is az. Nem becsülték meg eléggé, és a Mesemondó lelke lassan kihűlt a közönnyé vált szeretetlenségben.
– Mit tegyünk? – nézett Tomi a nővérére. – A lámpásom melege nem lesz elég.
Ekkor Borinak eszébe jutott a Mesemondó egyik legszebb története, ami egy elátkozott, jégszívű királyról szólt. A mesében elhangzott a mondat, amit sosem felejtett el: „A szeretet melege még a legnagyobb hideget is felolvasztja.”
Bori letérdelt a fénygömb elé. – Ne félj, Mesemondó! – mondta lágyan. – Mi nem felejtettünk el. Emlékszel, amikor a repülő szőnyegről meséltél? Aznap éjjel egész álmomban a felhők felett szálltam! Köszönöm neked azt az álmot!
Tomi is odalépett. – És amikor a furfangos rókáról meséltél, aki gépet épített, hogy elérje a Hold sajtot? Az a mese adta az ötletet a hangfogómhoz! Köszönöm az ötleteket!
A fénygömb egy kicsit erősebben kezdett pislákolni. A megfagyott könnycsepp peremén apró vízcsepp jelent meg.
Végül a csendes Noel lépett elő. Nem voltak nagy szavai, nem tudott bonyolult köszönetet mondani. Ő csak leguggolt, és két pici, kesztyűs kezével óvatosan körbeölelte a hideg fényt, mintha egy fázó kismadarat tartana. Odahajolt, és puha, meleg leheletével rálehelt a fénygömb jeges felületére. Majd egészen halkan, csak a Mesemondónak súgta:
– Szeretünk, Mesemondó.
És abban a pillanatban megtörtént a csoda. A szeretet egyszerű, tiszta melegétől a fénygömb hirtelen felizzott. Először aranysárgán, majd vakító, meleg fehér fénnyel. A megfagyott könnycsepp egyetlen cseppé olvadt és legördült. A hatalmas tölgyfa jégpáncélja hangos recsegéssel-ropogással olvadni kezdett, és a víz patakokban folyt le a törzsén. Az erdő megtelt a felszabadult élet hangjával.
A fénygömb felemelkedett a levegőbe, és a jól ismert, bársonyos hang betöltötte a tisztást: – Köszönöm, gyerekek! Megmentettetek. A ti szeretetetek visszahozta a meleget a lelkembe.
A három testvér boldogan indult hazafelé. Ahogy közeledtek Hófalvához, már messziről hallották, hogy a kandallók fölött újra zeng a mese, erősebben és szebben, mint valaha. Az ablakok előtt pedig a hópelyhek olyan vidám, örömteli táncot jártak, amilyet még soha senki nem látott.
Attól a naptól fogva Hófalva lakói másképp hallgatták a mesét. Minden este, amikor összekucorodtak a tűz mellett, nemcsak hallgatták, hanem a szívük melegét, a hálájukat és a szeretetüket is odaküldték a Láthatatlan Mesemondónak. Bori, Tomi és Noel pedig tudták a titkot: a legnagyobb csodákat nemcsak kapjuk, hanem mi magunk is tápláljuk. És a szeretet apró, meleg lehelete képes felolvasztani a világ legdermesztőbb fagyát is.
