Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, egy békés völgyben terült el a Varázslatos Virágok Királysága. Ahol a patakok ezüstösen csörgedeztek, a fák lombjai zölden susogtak, és a nap minden reggel aranyfényben úszva ébresztette a réti virágokat. Ebben a szép királyságban, egy apró, de annál büszkébb várban élt Olivér, a kislovag. De Olivér nem az a fajta lovag volt, aki páncélban csörömpölt, hatalmas kardot forgatott, és félelmetes sárkányokat győzött le. Ó, dehogy! Olivér szíve akkora volt, mint maga a vár, és tele volt kedvességgel, megértéssel és egy csipetnyi pajkossággal.
A kislovag hűséges társa Csillám volt, egy hófehér, kecses paripa, akinek sörénye ezüstösen fénylő, farka pedig olyan puha volt, mint a frissen hullott hó. Csillám nem hörgött, nem toporzékolt, hanem szelíden nyerített, és pontosan értette gazdája minden gondolatát, még mielőtt Olivér kimondta volna. Ők ketten nem a csatamezőkön, hanem a virágos réteken, az erdők mélyén és a falu utcáin töltötték napjaikat, segítve, ahol tudtak: egy eltévedt kismadarat visszavezetve fészkébe, egy elgurult almát visszatéve a kosárba, vagy egy szomorú kisgyermek arcára mosolyt csalva.
A vár ura, Rézmán, a várnagy, egy tekintélyes, bajuszos férfi volt, aki mélyen tisztelte a hagyományokat. Ő úgy gondolta, egy igazi lovagnak erősnek és félelmetesnek kell lennie. Gyakran nézte Olivért a homlokát ráncolva, miközben a kislovag a kardja helyett inkább egy kosár friss gyümölccsel, vagy egy mesekönyvvel indult útnak. „Hát, Olivér, fiam,” sóhajtotta gyakran Rézmán, „ezzel a kedvességgel nem győzöd le a sárkányokat! Ahhoz vasököl és éles penge kell!” Olivér ilyenkor csak elmosolyodott, és megsimogatta Csillám nyakát. „Talán nem minden sárkánnyal kell harcolni, várnagy úr,” válaszolta mindig szelíden.
És lőn, ahogy az lenni szokott a mesékben, egyszer csak megjelent egy sárkány. De ez nem az a fajta sárkány volt, akiről Rézmán várnagy mesélt a kandalló mellett. Ez a sárkány, akit Levendulának hívtak, nem pusztított, nem rabolt, és még csak nem is tüzelt nagy lángokat. Levendula egy apró, félénk sárkányka volt, akinek pikkelyei a lilás levendula virágok színében pompáztak, és a szemei, bár hatalmasak voltak, tele voltak félelemmel.
A gond az volt, hogy Levendula nagyon, de nagyon félt. Félt az emberektől, félt a zajoktól, félt az ismeretlentől. És amikor egy sárkányka fél, akkor az bizony akaratlanul is furcsa dolgokat művel. Egy nap, miközben ijedtében egy felhő mögé bújt, véletlenül megperzselt egy-két fát a vár melletti erdőben. Máskor, amikor egy vándor énekes hangos dalától megrettent, olyan gyorsan rejtőzött el egy barlangba, hogy az beomlott, és elzárta a falu egyetlen vízforrását. A falu népe persze megijedt. Nem tudták, miért teszi ezt a sárkány, csak azt látták, hogy bajt okoz. Rézmán várnagy azonnal összehívta a lovagokat. „Kardot fel, vitézek! Ez a sárkány veszélyt jelent a királyságra! El kell űznünk, vagy le kell győznünk!”
Olivér azonban másképp gondolta. Látta a falusiak arcán a félelmet, de valahogy érezte, hogy a sárkányka is éppolyan ijedt lehet. „Várnagy úr,” szólalt meg bátortalanul, „engedtessék meg, hogy én próbáljam meg felvenni a kapcsolatot a sárkánnyal. Talán nem harcolni kell vele, hanem megérteni.” Rézmán felhorkant. „Megérteni? Egy sárkányt? Nevetséges! De menj csak, Olivér, ha annyira ragaszkodsz hozzá. De ne feledd, a felelősség a tiéd!”
Így hát Olivér nyeregbe pattant, Csillám pedig türelmesen várta. Kard helyett egy kosár friss, illatos almát, és egy puha, gyapjú takarót vitt magával. „Ugyan, kisgazdám,” nyerített Csillám, „ezzel a felszereléssel még egy nyulat sem ijesztenénk el!” Olivér megmosolyogta. „És pont ez a cél, Csillám. Nem elijeszteni, hanem megnyugtatni.”
Elindultak az erdőbe, ahol a sárkányka utoljára mutatkozott. Olivér nem sietett, hanem figyelte a nyomokat: egy-egy megperzselt falevél, egy-egy furcsa, de nem gonosz illat, és a csend, ami túl mély volt. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az erdőbe, egyre jobban érezte, hogy a sárkányka valahol a közelben van. Végül egy sziklaüreghez értek, ahonnan halk, szívszorító nyüszítés hallatszott. Olivér leszállt Csillámról, aki aggódva dörzsölte orrát gazdája vállához. „Ne félj, Csillám. Csak a szívemre hallgatok.”
Lassan, óvatosan közelített a barlanghoz. „Halló? Van itt valaki?” szólalt meg a lehető leglágyabb hangján. A nyüszítés azonnal elhallgatott. Egy pillanatra teljes csend lett, majd egy apró, lilás pikkelyes fej bukkant elő a sötétből. Két hatalmas, riadt szem meredt Olivérre. Ez volt Levendula, a sárkányka. Remegett, mint a nyárfalevél, és a füst, ami az orrából szivárgott, olyan vékony volt, mint egy őszi pára.
„Ne félj, kis sárkányka,” mondta Olivér, és lassan letette az almaskosarat. „Nem jöttem bántani. Csak beszélgetni szeretnék veled.” Levendula még mindig remegett, de a szemei kissé kevésbé voltak ijedtek. Lassan, nagyon lassan, előbújt a barlangból. Olivér látta, hogy a sárkányka egyik szárnya kissé sérült, és a lába is sántított. „Jaj, szegénykém,” suttogta Olivér. „Mi történt veled?”
Levendula, mintha értené, halkan nyüszített, és az orrával a szárnyára bökött. Olivér óvatosan közelebb lépett, és megnézte a sérülést. Nem volt súlyos, de fájt neki. Elővette a puha takarót, és óvatosan becsomagolta vele Levendula szárnyát. A sárkányka meglepődve nézett rá, majd egy apró, hálás sóhajt hallatott. Olivér felajánlott neki egy almát. Levendula először tartózkodott, de aztán óvatosan beleszagolt, majd elvette, és jóízűen beleharapott.
Ahogy ettek, Olivér beszélni kezdett. Elmesélte, milyen szép a Varázslatos Virágok Királysága, és hogy a falusiak valójában nem gonoszak, csak félnek attól, amit nem értenek. Levendula figyelmesen hallgatta, és egy idő után már nem is remegett annyira. Elmesélte (persze sárkányka nyelven, amit Olivér valahogy mégis megértett), hogy elveszett a családjától, és egyedül, félve bolyongott a világban. A zajok, az emberek, a váratlan mozgások mind megrémítettek, és ijedtében csinálta azokat a dolgokat, amik bajt okoztak.
Olivér megértette. Levendula nem gonosz volt, csak magányos és félt. „Gyere velünk, Levendula,” mondta Olivér. „Gyere a várba. Meggyógyítjuk a szárnyadat, és megmutatjuk, hogy nem kell félned tőlünk.” Levendula először habozott, de Olivér kedves szavai és a megértés, amit tőle kapott, végül meggyőzték. Csillám is szelíden bólintott, mintha azt mondaná: „Gyere csak, nálunk biztonságban leszel.”
Amikor visszatértek a várba, a falusiak először megijedtek. „A sárkány!” kiáltották. De Olivér felemelte a kezét. „Ne féljetek! Ez Levendula, és ő a barátunk. Csak félénk, és szüksége van a segítségünkre.” Rézmán várnagy is hitetlenkedve nézte a kis sárkánykát, aki Olivér mellett sétált, sőt, még meg is dörzsölte az orrát a kislovag kezéhez. Látta a sárkányka szemében a félelmet, de most már a bizalmat is.
A várban Levendula szárnyát gondosan bekötözték, és finom falatokkal etették. Lassan, napról napra, a sárkányka egyre bátrabb lett. Ahelyett, hogy tüzet fújt volna, apró, meleg levegőáramot bocsátott ki, ami tökéletes volt a hideg téli estéken a kandallók begyújtásához. Aztán kiderült, hogy Levendula imádja a virágokat, és a lehelete, ha nem ijed meg, csodálatosan táplálja a kerti növényeket, amik így sokkal színesebbek és illatosabbak lettek. A gyerekek hamar megszerették, és Levendula lett a vár legkedvesebb „háziállata”.
Rézmán várnagy pedig elgondolkodott. Látta, hogy Olivér nem karddal, hanem kedvességgel győzött. Nem hódított meg, hanem barátot szerzett. „Olivér, fiam,” mondta egy este a kislovagnak, „igazad volt. Az igazi erő nem a vasban, hanem a szívben rejlik. Te vagy a legbátrabb lovag, akit valaha ismertem.”
És Olivér, a kislovag, Csillám, a paripa, és Levendula, a sárkányka, boldogan éltek a Varázslatos Virágok Királyságában. Bebizonyították, hogy a legnagyobb csaták nem a harcmezőn, hanem a szívekben dőlnek el, és a szelídség, a megértés és a kedvesség ereje sokkal hatalmasabb, mint bármilyen éles penge.
