A tenger mélyén, ott, ahol a napsugarak már csak ezüstös fonalakként pislákoltak a korallok között, élt Tintúrka, a polip. Nem akármilyen polip volt ő, ó, dehogy! Nyolc karja nem csupán a sziklák és vízinövények között való ügyes surranásra szolgált, hanem igazi, finom ecsetként is. Tintúrka ugyanis a színek mestere volt. A hullámokat, amik felette ringatóztak, egyetlen apró mozdulattal, egy csöppnyi tintával és sok-sok képzelettel festékké tudta varázsolni.
Az ő palettáján ott volt a tenger legmélyebb kékje, a korallok legélénkebb pirosa, a homok legfinomabb aranya és a halak pikkelyeinek ezernyi csillogó árnyalata. Tintúrka festett. Festett a tenger fenekére, a sziklákra, a lebegő medúzákra, sőt, még a totyakos tengeri csigák házára is, ha azok épp úgy kérték. Az ő keze (vagyis karja) alatt a tenger alatti világ valóságos mesekönyvvé változott, ahol minden sarok rejtett egy új, lélegzetelállító színt, egy új, csodás mintát.
Legjobb barátja, Bubi, a kis narancssárga halacska, mindig a közelében úszkált, csillogó szemmel figyelte Tintúrka alkotásait. Bubi néha odaúszott egy-egy frissen festett korallhoz, és óvatosan megkóstolta, hátha az íze is olyan szép, mint a színe. Tintúrka pedig csak kacagott a buborékjaival, és tovább festett, boldogan, mert a színekkel együtt a tenger lakóinak szívébe is örömöt csempészett.
De egy napon valami különös, addig sosem látott dolog történt. A távoli, tükröződő felszínről egy sűrű, szürke fátyol ereszkedett alá. Nem volt büdös, nem volt gonosz, nem csípett, csak… szürke volt. És ahogy lassan, komótosan terjedt a vízen, úgy szívta ki a színeket mindenhonnan. Először csak a legélénkebb kékek halványultak el, aztán a pirosak fakultak meg, a zöldek barnássá változtak. A korallok, amik eddig úgy ragyogtak, mint egy ékszerész kirakata, most élettelennek és szomorúnak tűntek.
Tintúrka szíve összeszorult. Hiába fújt a legélénkebb kékből, a legmélyebb vörösből, a színek alig látszottak, mintha a szürkeség azonnal elnyelné őket, mint éhes szörnyeteg. A tenger lakói elszomorodtak. Bubi is alig mert úszkálni, a buborékjai is szürkésnek tűntek. A polip látta, ahogy a halak elveszítik a vidámságukat, ahogy a rákok elbújnak a fakó kövek alá. A tenger mélye egyre szürkébbé, egyre csendesebbé vált, mintha valaki elfelejtette volna a színeket.
A felszínen, egy öreg, de erős vitorlás fedélzetén, a Nagy Hajós ült. Szemében a tenger évszázados bölcsessége és az égbolt végtelensége tükröződött. Mellette guggolt unokája, Léna, egy élénk, tízéves kislány, aki éppen a vízbe lógatta a kezét. Léna is észrevette, hogy a víz valahogy fakóbb lett. Nem olyan csillogó, nem olyan hívogató, mint máskor. Egy furcsa, szívszorító érzés fogta el, mintha a tenger maga is szomorú lenne.
– Nagypapa, miért ilyen szomorú a tenger? – kérdezte Léna, és a hangjában is ott volt a szomorúság.
A Nagy Hajós mélyet sóhajtott. – Amikor az emberek elfelejtik értékelni a szépséget, Léna, amikor sietnek, és nem veszik észre a szivárvány színeit, a tenger is elszomorodik. A színek a szívből fakadnak, és ha a szív elfelejt szeretni, a világ is fakóvá válik.
Léna elgondolkodott. Ő sosem felejtette el a szépséget! Mindig csodálta a naplementét, a kagylók mintáit, a tenger csillogását. Egy hirtelen, játékos hullám meglepte Lénát, és a kislány, mielőtt észbe kaphatott volna, a hűs tengerbe csobbant. De Léna bátor volt, és kiváló úszó, nem pánikolt. Lassan ereszkedett lefelé, és ekkor látta meg, mitől is volt olyan szomorú a tenger.
Egy szomorú, lila polipot látott, aki épp egy halvány korallt próbált újra pirossá festeni, de a színek csak elmosódtak. Mellette egy ijedt kis halacska úszkált. Tintúrka volt az, és Bubi. Léna, bár a víz alatt volt, érezte, hogy segítenie kell. A polip, aki sosem látott még embert ilyen mélyen, megrettent, de Léna tekintetében nem látott félelmet, csak együttérzést és egyfajta elszántságot. Léna lassan, óvatosan nyújtotta felé a kezét, mintha csak meg akarná simogatni Tintúrka egyik karját.
Tintúrka először habozott, de aztán érzett egy különös melegséget. Léna nem beszélt, de a szeme mindent elmondott: „Sajnálom, hogy szomorú vagy. Segítek neked.” A polip értette. A szívek nyelve egyetemes. Bubi is odagyűlt, és kíváncsian nézte a kislányt. Léna rájött, hogy ez a szürkeség nem egy szörny, amit el lehet kergetni. Ez a tenger bánata, az emberek közönye, ami elnyelte a szépséget. És a bánatot nem fegyverrel, hanem örömmel és szeretettel lehet elűzni.
Léna gyorsan felúszott a felszínre, ahol a Nagy Hajós aggódva kereste.
– Nagypapa, láttam a polipot! A tenger festőjét! Szomorú, mert a színek eltűntek! Segítenünk kell neki!
A Nagy Hajós mosolygott. – Tudtam én, hogy te majd meglátod, amit mások nem. A tenger színei a szívből fakadnak, kislányom. Ha te tiszta szívvel hiszel a szépségben, az a legfényesebb ecset. És ne feledd, a remény a legerősebb szín a világon.
A Nagy Hajós lehajolt, és elővett egy régi, fényes kagylót a zsebéből. – Ezt a kagylót a nagymamád adta nekem, amikor elindultam a világba. Azt mondta, a remény és a boldogság fénye lakozik benne. Tartsd a kezedben, és gondolj a legszebb színekre, amiket valaha láttál.
Léna szorosan megfogta a kagylót, és visszamerült. Tintúrka és Bubi már várták. Léna lassan odanyújtotta a kagylót Tintúrka egyik karjának. A polip kíváncsian megérintette, és abban a pillanatban a kagyló halványan felizzott. De nem a kagyló volt a titok, hanem Léna hite és a Nagy Hajós bölcsessége, ami erőt adott neki.
Tintúrka most már nem csak a hullámokból, hanem Léna szívéből is merített színeket. A kislány tartotta a kagylót, ami most már úgy ragyogott, mint egy apró nap, és a hangtalanul, de annál erősebben sugárzó öröme, reménye átjárta a vizet. Bubi pedig körbe-körbe úszkált, vidám buborékokat fújva, mintha csak ő is festéket szórna. A szürkeség, mintha megrettent volna ettől a tiszta, ragyogó erőtől, lassan, de biztosan visszahúzódott.
Tintúrka karjai táncoltak a vízben, mint ezer ecset. A tengerből felbukkanó színek olyan élénkek voltak, amilyeneket még sosem látott. A korallok újra vörösek, narancssárgák, lilák lettek, sőt, olyan új árnyalatok is megjelentek, amikről Tintúrka sem tudta, hogy léteznek. A halak pikkelyei újra csillogtak, a medúzák áttetsző testén szivárványos fények táncoltak. A tenger mélye újra élettel telt meg, és egyre fényesebbé vált, mintha valaki egy hatalmas festékesládát borított volna bele.
Mire a nap újra lenyugodott, a tenger mélye visszanyerte régi, sőt, még annál is ragyogóbb szépségét. A szürke fátyol teljesen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Tintúrka hálásan ölelte meg Lénát az egyik karjával, Bubi pedig vidáman úszkált körülöttük, a legszínesebb buborékokat fújva. Léna tudta, hogy a tenger most már biztonságban van, amíg vannak olyanok, akik hisznek a szépségben és a remény erejében.
Léna felúszott a felszínre, ahol a Nagy Hajós mosolyogva várta. Nem kellett szólniuk, a tekintetük mindent elmondott. Léna megtanulta, hogy a világ szépsége nem csak a szemnek szól, hanem a szívnek is, és hogy a legmélyebb sötétséget is elűzheti egyetlen bátor szív és egy csipetnyi remény. Tintúrka pedig tudta, hogy a legszebb színeket nem a hullámok, hanem a barátság és a remény festi. És attól a naptól kezdve, ha valaki ránézett a tengerre, láthatta a színek táncát, és érezhette a mélyből áradó örömöt, ami Léna és Tintúrka barátságának köszönhetően örökké ott lakozott a vízben.
