Réges-régen, egy nyári este, amikor a nap utolsó, lusta sugarai még éppen csak megcirógatták a budapesti állatkert vaskapuját, történt valami különleges. Gréti, egy tízéves kislány, aki minden másnál jobban szerette az állatokat és a rejtélyeket, éppen akkor indult hazafelé, amikor az állatkert gondnoka, Bálint bácsi, kedvesen rákacsintott. Gréti volt az egyetlen, aki észrevette azt a különös, ezüstös csillogást, ami Bálint bácsi szeme sarkában felvillant, és azt a halk, sejtelmes dallamot, ami mintha a levegőben táncolt volna, amikor a kapu mögött becsukódott a lakat. De Gréti nem is sejtette, hogy ez az este egészen más lesz, mint a többi.
Amint az állatkert kapuja szelíden, de határozottan bezárult az utolsó látogató mögött, a levegő megtelt egy bizsergető, édes illattal, mintha ezer éjszakai virág nyílt volna ki egyszerre. A hold, amely addig csak félénken kukucskált elő a felhők mögül, most teljes pompájában ragyogott, ezüstfénybe borítva a kifutókat és a fák koronáit. Gréti, aki valami megmagyarázhatatlan okból mégis az állatkertben maradt – mintha a lába egyszerűen megtagadta volna az engedelmességet, és egy eldugott padon szendergett volna el –, most felriadt. A szeme előtt kibontakozó látványtól tátva maradt a szája.
A kapu, amely nappal olyan közönségesnek tűnt, most élt! A kovácsoltvas minták mintha lélegeztek volna, és egy lágy, zöldes fény ölelte körül. Az állatok! Az állatok nem a szokásos módon viselkedtek. A majmok nem csak ugráltak, hanem szinte táncoltak a fák ágain, a zsiráfok nem csak legelésztek, hanem nyújtózkodtak, mintha a csillagokat akarnák megérinteni. És ami a legfurcsább volt, hallotta őket. Igen, Gréti tisztán hallotta, ahogy beszélgetnek. Nem állati hangokat adtak ki, hanem szavakat! Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Egy pillanat alatt egy bölcs öreg bagoly, Bagoly bácsi szállt le egy közeli fáról, és egyenesen Gréti felé fordította hatalmas, sárga szemeit. „Üdvözlégy, Gréti! Tudtuk, hogy eljössz. Ma este a Csodák Kapuja veszélyben van.”
Gréti szívét heves dobogás töltötte el. „A Csodák Kapuja? Miről beszél, Bagoly bácsi?”
„Minden éjjel, amikor a hold felkel, az állatkert kapuja életre kel, és az állatok különleges tehetségeket cserélnek egy közös feladatért. A mi feladatunk, hogy megőrizzük a Csodák Kapuját, amely egy titkos átjáró a tündérmesék birodalmába, ahol a mi álmaink és a tiétek is születnek. Ám ma éjjel a kapu kulcsa eltűnt! Ha hajnalra nem nyílik meg újra, a csodák terének varázsa örökre elenyészik, és mi többé nem tudunk majd beszélni, álmodni, vagy a tehetségeinket megosztani. Ezért van szükségünk rád, Gréti. A te emberi szemed és a te szíved, amely oly tisztán látja a varázslatot, segíthet nekünk.”
Még mielőtt Gréti válaszolhatott volna, két árnyék közeledett a sötétből. Az egyik egy hatalmas, de mégis bájosan esetlen, pöpec fülű kiselefánt volt, Csimbók. A másik egy kecses, fekete-fehér csíkos zebra, Zénó. Csimbók izgatottan toppantott a lábával. „Én is segítek! Az ormányommal a legkisebb résekbe is beleférünk!”
Zénó, aki mindig higgadt és megfontolt volt, bólintott. „És az én éles szemem, valamint a gyorsaságom is jól jöhet. Keresgéljünk együtt, Gréti!”
Így hát megalakult a csapat: Gréti, az emberi szív és ész; Csimbók, a hatalmas erő és a finom ormány; és Zénó, az éles látás és a gyorsaság. A holdfényes éjszaka hívogatta őket.
Először a majomházhoz mentek. A majmok, mint mindig, zajosak és játékosak voltak. „Láttatok egy kulcsot?” – kérdezte Gréti. A majmok csak kacagtak, és banánhéjakat dobáltak. De egy bölcs öreg orángután, Orangután Oszkár, aki egy faágon ült, intett nekik. „A kulcs… a kulcs szereti a vizet. Ott keresd, ahol a víz folyik, és a fák zöldellnek.”
„A tó!” – kiáltott fel Gréti. Elindultak a nagy tó felé, ahol a flamingók rózsaszín szoborként álltak. Csimbók óvatosan nyújtotta hosszú ormányát a nádasba, minden kis zugot átkutatva. Zénó éles szemeivel a partot pásztázta. Gréti eközben a tó vizében csillanó apró fényeket figyelte. Egyszer csak meglátott valamit: egy apró, csillogó gombot. „Ez nem a kulcs” – mondta szomorúan. Ekkor egy brekegés hallatszott a vízből. Egy béka, Breki, kidugta a fejét. „A kulcs… a kulcs elgurult! A magas, csíkos épület felé, ahol a sárga virágok nyílnak!”
A „magas, csíkos épület” nem volt más, mint a zebrák kifutójának háttere, ahol a falra festett sárga napraforgók díszítették a tájat. Zénó, otthonos terepén, azonnal felgyorsult. „Itt minden fűszálat ismerek!” – mondta büszkén. Csimbók a földet szagolgatta, hátha elkapja a kulcs fémillatát. Gréti a sárga virágok között nézelődött, és észrevett egy kis, felbolygatott földdarabot egy bokor alatt. Óvatosan szétnyitotta a leveleket. Egy apró, tollas tárgyat talált, amely mintha egy madárfészekből esett volna ki. Nem a kulcs volt, de egy különleges, kék toll. Ekkor egy papagáj, Papagáj Pali, aki a közeli ágon aludt, felriadt. „A toll! A toll a megoldás! A sárga madár… a sárga madár látta… a magas fa tetején!”
A magas fa a zsiráfok kifutója mellett állt, egy hatalmas tölgyfa. A zsiráfok, hosszú nyakukkal, éppen aludtak. „De hogy jutunk fel oda?” – sóhajtott Gréti. Csimbók megpróbálta felnyújtani az ormányát, de még az is kevés volt. Zénó is felnyújtózkodott, de ő sem ért el semmit. Gréti elgondolkodott. „Mi van, ha a kulcs nem fent van, hanem fentről esett le, és valahová begurult?”
Körbejárták a tölgyfa törzsét. A gyökerek között, egy kis üregben, sötét tátongó lyuk volt. „Ez az!” – kiáltott Gréti. Csimbók ormánya túl vastag volt, Zénó feje sem fért be. Gréti, vékony karjával, óvatosan nyúlt be a sötétbe. Hideg volt és nedves. „Látok valamit!” – súgta. De túl sötét volt. Ekkor egy apró fény villant fel mellette. Egy szentjánosbogár, Szentjánosbogár Szilvi, szállt le az ujjára, és apró fényével bevilágította a lyukat. És ott volt! Egy régi, díszes, fémkulcs, amely halványan csillogott.
Gréti óvatosan kihúzta a kulcsot. A kulcs meleg volt a tenyerében, és mintha apró színes fények táncoltak volna rajta. „Megtaláltuk!” – kiáltotta örömmel. Csimbók boldogan trombitált, Zénó pedig elégedetten bólogatott.
A hajnal első, halvány sugarai már megjelentek az égen. Az idő sürgetett. A három barát teljes erővel rohant vissza az állatkert főkapujához. Bagoly bácsi és a többi állat már izgatottan várt. A kapu ezüstös csillogása halványodni kezdett. „Siess, Gréti!” – huhogta Bagoly bácsi.
Gréti odasietett a kapuhoz, és remegő kézzel behelyezte a kulcsot a zárba. Egy mély, zengő hang hallatszott, mintha az egész állatkert fellélegzett volna. A kapu, amely eddig csak zölden csillogott, most a szivárvány minden színében pompázott, és lassan, fenségesen kinyílt. Mögötte nem a város utcája tárult fel, hanem egy csodálatos, fénylő, éteri kert, tele sosem látott virágokkal és csillogó fákkal. Ez volt a Csodák Kapuja, a tündérmesék birodalma, amely most újra biztonságban volt.
Az állatok megkönnyebbülten sóhajtottak. A varázslat beteljesedett. Ahogy a nap első sugarai elöntötték az állatkertet, az állatok lassan visszaváltoztak a normális önmagukká. A beszélgetés elhalkult, a különleges tehetségek elenyésztek, és a kapu is lassan bezárult, mögötte a Csodák Kertjével. Gréti egy lágy lökést érzett, és hirtelen azon kapta magát, hogy az állatkert kapuja előtt áll, éppen akkor, amikor Bálint bácsi kinyitotta a kapukat a reggeli látogatók előtt.
Gréti a zsebébe nyúlt. Egy apró, sima, meleg kődarabot talált, amely halványan, színesen csillogott. Egy emlék az éjszakai kalandból. Megértette, hogy a barátság, az összefogás és a hit a csodákban milyen erővel bír. Minden lény, legyen az kicsi vagy nagy, ember vagy állat, fontos szerepet játszik a világ varázslatának megőrzésében. Gréti pedig tudta, hogy a világ tele van varázslattal, csak hinni kell benne, és néha, csak néha, éjjelente, a kapu mögött, a csodák életre kelnek.
