Volt egyszer egy város, ahol a macskaköves utcák, még a legcsendesebb éjszakákon is, mintha titkokat suttogtak volna. A régi házfalak, a rozsdás erkélyek és a virágos ablakpárkányok mind-mind őriztek valami különlegeset. De a legkülönösebb az volt, hogy minden reggel, amikor a nap első sugarai átsiklottak a háztetőkön, a város lakói mosolyogva ébredtek. Nem egy sima, kedves mosollyal, hanem olyan igazi, szívből jövő, derűs mosollyal, mintha éjszaka valaki a legszebb álmot vagy a legviccesebb történetet mesélte volna el nekik.
Emma, a tízéves, éles eszű kislány és Tomi, a nyolcéves, örökmozgó, de annál nagyobb fantáziájú fiú, már régóta észrevették ezt a különös jelenséget. Testvérek voltak, és a világra nyitott szemmel jártak. Édesanyjuk arcán is mindig ott ült ez a reggeli ragyogás. „Miért mosolyog mindenki ilyen boldogan, anya?” – kérdezte egyszer Emma. Az anyukája csak megvonta a vállát, és azt felelte: „Talán a város mesemondója járt itt éjszaka, drágám.”
A mesemondó… Ez a szó azonnal megragadta Emma és Tomi képzeletét. Ki lehet az? Hol lakik? Miért láthatatlan? És miért csak éjszaka mesél? A kérdések csak gyűltek bennük, és egyre inkább elhatározták, hogy felkutatják ezt a titokzatos éjszakai mesemondót.
Egy borongós délutánon, amikor az eső finoman kopogott az ablakon, Emma és Tomi a szőnyegen ülve tervezgették a nagy expedíciót. „Estére virradó éjszaka! Akkor indulunk!” – jelentette ki Tomi, miközben egy ceruzával térképet rajzolt a papírra. „De hova indulunk, Tomi? Senki sem tudja, hol lakik a mesemondó!” – mondta Emma, miközben az ujját az állához érintette. „Akkor majd keressük! Azt mondják, a mesék a legrégebbi utcákban bújnak meg. A macskaköves utcában kezdjük!” – felelte Tomi, és már látta is maga előtt a kalandot.
Mire az este leszállt, és a hold egy ezüstös sarlóként kúszott fel az égre, Emma és Tomi már készen álltak. Kicsi hátizsákjukban egy zseblámpa, egy doboz keksz és egy üveg víz lapult. Halkan kisurrantak a házból, és a hűvös éjszakai levegő azonnal körbeölelte őket. A város álmosan szuszogott, a fények pislákoltak, és a macskaköves utca, ahova tartottak, valóban valami ősi titkot sugallt.
Lépéseik halk kopogása visszhangzott a csendben. Figyeltek. Próbálták elkapni a suttogó hangokat, amikről azt hitték, a mesemondóé. De csak a szél susogott a fák között, és a távoli kutyák ugatása törte meg néha a csendet. Csalódottan néztek egymásra.
Ahogy elhaladtak egy öreg gesztenyefa mellett, Emma hirtelen megállt. „Hallod, Tomi?” – suttogta. Tomi élesen figyelt. Egy halk, ritmikus ciripelés szűrődött ki a fa gyökerei közül. Nem volt fenyegető, inkább megnyugtató, mint egy altatódal. Óvatosan közelebb mentek, és a zseblámpa fényét a földre irányították. Ott, egy kis rétegben, a fagyökerek között, ült egy öreg tücsök. De nem akármilyen tücsök volt ez! A színe olyan volt, mint a száraz avar, a csápjai hosszúak és bölcsek, a szeme pedig csillogott a lámpa fényében. Ez volt Cincér, a macskaköves utca őre, akiről a nagyszülők meséltek, hogy minden titkot tud a városról.
„Jó estét, fiatal utazók!” – szólalt meg Cincér, a hangja mély volt és rekedtes, mint a régi könyvek lapjai. „Mit kerestek ilyen későn a macskakövek között?”
Emma vett egy mély levegőt. „Mi a Láthatatlan Mesemondót keressük, Cincér bácsi! Azt, aki minden éjszaka mesél a városnak, és reggelre mindenki mosolyog.”
Cincér lassan megdörzsölte a csápjait, és halk, rejtélyes nevetés tört ki belőle. „A Láthatatlan Mesemondót? Ó, hát persze! Tele van velük a világ, édeseim! De nem ott kell keresni, ahol ti gondoljátok.”
Tomi izgatottan kérdezte: „Akkor hol, Cincér bácsi? Mondja el, kérem!”
A tücsök bölcsen biccentett. „A mesék nem kívülről jönnek, a mesék belülről fakadnak. Olyanok, mint a forrásvíz, ami a föld mélyéből tör fel. Éjjel, amikor a város elcsendesedik, és az emberek álmodnak, a szívükben megbúvó történetek életre kelnek. A vágyak, a remények, a régi emlékek, a még el nem mondott szavak mind-mind mesékké válnak. Ezek a mesék aztán a levegőben szállnak, mint apró, fénylő porszemek, és belesuttognak mindenki álmába.”
Emma elgondolkodott. „Akkor a Láthatatlan Mesemondó nem egy ember?”
„Nem, drágáim, nem egy ember. A Láthatatlan Mesemondó maga a varázslat. Az a képesség, ami mindannyiunkban ott lakik, hogy történeteket alkossunk, hogy álmodjunk, hogy higgyünk a csodákban. Amikor reggel felébredtek, és mosolyogtok, az azért van, mert a saját szívetek meséjét hallottátok meg, vagy egy apró darabkát a szomszéd álmából, ami átszállt hozzátok a hűvös éjszakai széllel.” – magyarázta Cincér, és a hangja most már olyan volt, mint egy régi bölcs tanítóé.
Tomi arca felderült. „Szóval mi is mesemondók vagyunk?”
„Mindenki az, Tomi, mindenki az! Csak van, aki tud róla, és van, aki elfelejtette. De a mesék mindig ott vannak, várnak, hogy elmondják őket, vagy hogy valaki meghallja a suttogásukat.” – fejezte be Cincér, és lassan visszamászott a gyökerek közé, eltűnve a sötétben, de ciripelése még sokáig hallatszott.
Emma és Tomi szótlanul ültek a padon. A holdfény ezüstös csíkot rajzolt a macskakövekre. Most már nem egy titokzatos alakot kerestek, hanem a csendben hallgatták a város szívverését. Hallották a távoli vonat zakatolását, egy éjszakai madár rikkantását, és mintha a házak is suttogtak volna, elmondva a bennük szunnyadó életek történeteit. Eszükbe jutottak a saját álmaik, amiket néha elmeséltek egymásnak, és a történetek, amiket lefekvés előtt találtak ki, hogy könnyebben elaludjanak.
Emma hirtelen felállt. „Tomi! Emlékszel, múlt héten meséltem neked egy kisfiúról, aki egy felhőn utazott? Az is egy mese volt!”
„És tegnapelőtt én álmodtam egy sárkányról, aki palacsintát sütött! Az is egy mese volt!” – kiáltott fel Tomi, és a szemei csillogtak az izgalomtól. Rájöttek, hogy ők maguk is részesei a Láthatatlan Mesemondó varázslatának. Nem kellett keresniük a mesemondót, mert a mesemondó bennük lakott. És mindenki másban is.
Hazafelé sétálva már nem a suttogó hangokat próbálták elkapni, hanem a saját szívükben felébredő történeteket figyelték. Amikor visszaosontak a szobájukba, a holdfény még bevilágított az ablakon. Emma lefeküdt, és egy képzeletbeli történetet kezdett szőni egy apró tündérről, aki a virágok között élt. Tomi a takarója alatt egy bátor lovagról álmodozott, aki megmentette a királylányt. Mindketten tudták, hogy most már ők maguk is a Láthatatlan Mesemondó segítői lettek, akik a saját történeteikkel gazdagítják a város éjszakai mesekönyvét.
Másnap reggel, amikor a nap felkelt, a város lakói ismét mosolyogva ébredtek. De ezúttal Emma és Tomi mosolya még szélesebb és még boldogabb volt, mert most már tudták, miért. Tudták, hogy a mesék varázsa nem valami távoli, elérhetetlen dolog, hanem egy csodálatos erő, ami mindannyiunkban ott lakik, és csak arra vár, hogy felfedezzék és megosszák másokkal.
És a macskaköves utca, ahol Cincér, a tücsök élt, továbbra is őrizte a város titkait, tudva, hogy a legnagyobb titok az, hogy mindenki szívében ott dobog egy mesemondó.
