Ahol a város zaja halkulni kezd, és a fák lombjai zöldellő, puha takaróként borítják a tájat, ott rejtőzik a mi kedves állatkertünk. Nem is akármilyen állatkert ez, hiszen itt él Panna, a gondoskodó állatkertész, akinek a szívében annyi szeretet lakik, hogy az még a legeldugottabb zugokba is eljut, egyenesen az állatok szívéig. Pannának különleges képessége van: ő érti az állatok nyelvét. Nem úgy, mintha beszélnének vele, mint mi egymással, hanem úgy, hogy minden apró rezdülésüket, minden szempillantásukat, minden sóhajukat és örömkiáltásukat megérzi. A tekintetükből olvas, a mozdulataikból ért, és a lelkükbe lát.
Panna reggelente már azelőtt talpon volt, hogy a nap első sugarai áttörtek volna a fák koronáján. Első útja mindig az állatokhoz vezetett. Egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó – ez volt a reggeli üdvözlet, ami minden lakót felvidított. A tigrisek doromboltak neki, mint nagyra nőtt cicák, a majmok ugráltak örömükben, és még a mogorva oroszlán is elmorzsolt egy-egy halk horkantást, ami nála a legmélyebb elégedettség jele volt.
Egy szép tavaszi napon azonban különleges izgalom vibrált a levegőben. Új lakó érkezett az állatkertbe! Egy apró, gyámoltalan elefántborjú, akit Pici névre kereszteltek. Pici hatalmas szemekkel nézett a világra, fülei még kissé túlméretezettnek tűntek apró testéhez képest, és ormánya is csak bizonytalanul lengedezett. Gyönyörű volt, de annál félénkebb. A hosszú utazás, az új szagok, a szokatlan zajok mind-mind megrémítették. Amikor megpillantotta az első látogatókat, akik izgatottan mutogattak és suttogtak a kifutója előtt, Pici azonnal édesanyja hatalmas lábai közé bújt, és onnan kukucskált ki félve.
– Jaj, de félős! – csipogta Csufi, a kotnyeles szurikáta, aki a közeli sziklán állt őrséget. Csufi volt az állatkert hírmondója, a pletykafészke, aki mindent látott, mindent hallott, és mindent kommentált. – Már megint egy félénk jövevény! Én megmondtam, hogy a mi állatkertünk túl népszerű a félénkeknek. Kell ide egy kis bátorság, na! – rázta meg a fejét, majd tovább kémlelte a látogatókat, mintha ő maga lenne a legnagyobb hős.
Panna meghallotta Csufi szavait, és bár tudta, hogy a szurikáta csak a maga módján fejezi ki a véleményét, mégis elszomorodott. Pici valóban nagyon félénk volt. A látogatók persze csak csodálták, de Pici számára a sok ember, a sok hang, a sok mozdulat mind-mind fenyegetésnek tűnt. A kis borjú napokig alig mozdult el anyja mellől, és még a finom gyümölcsökből is csak akkor kóstolt, ha Panna egyedül volt vele.
Panna tudta, hogy nem sürgetheti Picit. Az állatokhoz való közeledés a türelem művészete. Először csak messziről figyelte, ahogy Pici óvatosan lépked, ahogy szaglászik, ahogy meg-megriad egy apró neszre. Aztán elkezdett mesélni neki. Nem hangosan, hanem szívből jövő, halk mormogással, ahogy csak Panna tudott. Mesélt neki a szélről, ami a fák ágait táncoltatja, a felhőkről, amik bárányfelhőként úsznak az égen, és a napról, ami minden reggel új reménnyel ébreszti a világot. Pici eleinte csak pislogott, de Panna hangjában volt valami megnyugtató, valami, ami elűzte a félelmet.
Aztán Panna elkezdett játszani vele. Először csak apró dolgokkal. Egy puha rongylabdát gurított a kifutóba, majd várta, hogy Pici megmozduljon. A kis elefántborjú eleinte csak nézte, de Panna nem adta fel. Naponta többször is megismételte a gurítást, majd lassan közelebb ment, és ő maga gurította vissza a labdát. Végül Pici ormányával óvatosan megbökte a labdát, majd elszaladt. Panna mosolygott. Ez volt az első lépés.
Csufi, a szurikáta mindvégig figyelt. – Lám, lám, már gurít is! – mondta a mellette áskálódó társának. – Panna néni nem adja fel soha. Én már rég feladtam volna. Egy elefántot játszani tanítani… micsoda bolondság! – de a hangjában már nem volt annyi gúny, mint korábban, inkább egyfajta csodálkozás.
Panna egyre többet játszott Picivel. A puha rongylabda helyett egyre nagyobb, színesebb labdákat gurított, amikkel Pici már vidáman birkózott, és ormányával dobálta. A játék közben Panna halkan dúdolt, és mindig azt ismételgette: „Ne félj, Pici, itt vagyok. A szeretet biztonságot ad. A szeretet mindig veled van.” Pici nem értette a szavakat, de érezte a hangulatot, a melegséget, ami Panna szívéből áradt. Elkezdett bízni. Elkezdett várni Pannára. Amikor Panna megjelent, Pici már nem bújt el, hanem apró, elefántos örömtáncot lejtett.
Egy napon aztán hatalmas tömeg gyűlt össze az állatkertben. Iskolás csoportok, családok, turisták – mindenki a különleges állatokat akarta látni. Pici ismét megijedt. A sok láb, a sok hang, a sok kíváncsi tekintet szinte lebénította. Megint édesanyja lábai közé bújt, és onnan kukucskált ki, de most még a feje búbját is elrejtette. Érezte, ahogy a szíve kalapál a félelemtől.
Panna azonnal észrevette Pici rettegését. Odament a kifutóhoz, és letérdelt. – Ne félj, Pici! – mondta halkan, de a hangjában ezernyi szeretet csengett. – Itt vagyok. Veled vagyok. – Aztán elővette a legnagyobb, legszínesebb labdát, amit Pici annyira szeretett. – Gyere, játsszunk! – mondta, és gurította a labdát a kifutó közepére.
Pici először nem mozdult. A félelem erősebb volt. De Panna nem adta fel. Megismételte a gurítást, majd még egyszer. És még egyszer. Aztán halkan dúdolni kezdett, ugyanazt a dallamot, amit Pici már annyira megszeretett. A dallam lassan áthatolt a félelem falán. Pici felemelte a fejét. Megpillantotta Pannát, ahogy mosolyogva néz rá, és a kezében tartja a labdát. A szeme sarkából észrevette a sok embert, de most Panna tekintete és a labda színe erősebb volt.
Végül, egy mély lélegzetvétel után, Pici lassan előjött. Egy apró lépés, aztán még egy. Odament a labdához, és óvatosan megbökte az ormányával. Panna felnevetett, és halkan tapsolt. A látogatók is elcsendesedtek, és figyelték a megható jelenetet. Pici ekkor már bátrabb volt. Felemelte a labdát, és Pannának dobta. A játék elkezdődött. Panna gurított, Pici dobott, Panna tapsolt, Pici örömteli hangokat hallatott. A tömeg lassan elfelejtette a félelmetes arcát, és csak a játékot látta. A gyerekek nevettek, a felnőttek mosolyogtak. A félelem helyét átvette a vidámság és a csodálat.
Csufi, a szurikáta, aki a sziklájáról követte az eseményeket, elismerően bólintott. – Na, ez már valami! – mondta. – Panna néni mindig tudja a titkot. Azt mondta, a szeretet biztonságot ad. És lám, igaza volt! Még egy félénk elefánt is elhiszi neki. – És Csufi is elmosolyodott, mert még ő is érezte a levegőben szálló melegséget.
Attól a naptól fogva Pici egyre bátrabb lett. A látogatók már nem ijesztették meg annyira, mert tudta, hogy Panna ott van a közelben, és az ő szeretete, a közös játékuk biztonságot ad neki. Rájött, hogy a sok ember nem gonosz, csak kíváncsi, és a kíváncsiság nem bánt. Panna pedig büszke volt. Büszke volt Pici bátorságára, és arra, hogy a türelem és a szeretet erejével sikerült megnyitnia egy kis félénk szívét.
És így éltek boldogan az állatkertben, ahol Panna, a gondoskodó állatkertész, minden nap emlékeztette az állatokat – és persze a látogatókat is –, hogy a szeretet a legerősebb kötelék, ami mindannyiunkat összeköt, és biztonságot nyújt a nagy, néha ijesztő világban.
