Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Kerek Erdőn innen, egy völgy, melyet óvón öleltek körbe a Zord-hegység szelídebb lankái. Ebben a völgyben élt két testvér, Bori és Zétény. Olyanok voltak, mint a nappal és az éjszaka. Bori csendes volt és megfontolt, a könyveket bújta, és a gondolataiban messzebbre utazott, mint bárki más a faluban. Zétény viszont a tettek embere volt; fára mászott, patakot ugrott át, és mindig új kalandokat keresett, a nadrágján folyton akadt egy újabb folt, a térdén pedig egy friss horzsolás.
Egy esős, szürke délutánon, amikor a felhők súlyos takaróként borultak a völgyre, és az unalom édes-keserű mézként csorgott a szobában, Zétény felpattant. – Nem bírom tovább! – kiáltotta. – Menjünk fel a padlásra! A dédpapa kincsei között biztosan találunk valami izgalmasat!
Bori felnézett a könyvéből, a szemében kíváncsiság csillant. A dédpapa, akit csak „az öreg térképészként” emlegettek a faluban, rég nem volt már velük, de a padlás valóban tele volt az emlékeivel: megsárgult papírtekercsekkel, furcsa, rézből készült mérőműszerekkel és dohos illatú ládákkal.
A padlás nyikorgó ajtaját feltárva dohos, édeskés porfelhő fogadta őket. A tetőablakon beszűrődő fény pászmái táncoló porszemek millióit világították meg. Egy távoli sarokban, egy pókhálós tengerésztükör alatt egy faragott, vasalt láda állt. Zétény azonnal odarohant, és a nehéz tetőt nagy nyögések közepette felhajtotta.
A láda mélyén, megsárgult ingek és egy molyrágta kalap alatt egy pergamenen feküdt. Nem volt akármilyen papír. Kemény volt és repedezett, a széleit mintha tűz perzselte volna. Amikor óvatosan kiterítették a padlóra, egy kézzel rajzolt térkép bontakozott ki előttük. A Zord-hegység vonulatait ábrázolta, de egészen másképp, mint ahogy ők ismerték. A legmagasabb csúcs, a Nagy Morcos, a térképen úgy nézett ki, mint egy alvó, összegömbölyödött macska. Az oldalában pedig egy fekete folt ásított, ami alá ez volt írva, kacskaringós betűkkel: „Ahol a hegy a hátát domborítja, s a sziklaszáj nagyot ásít, ott leled a kincset, mit füst őriz, nem a csillogás vakít.”
– Egy sárkány! – suttogta Zétény áhítattal. – Azt beszélik, a Nagy Morcos gyomrában egy sárkány alszik. Ez az ő barlangja! És a kincs! Gazdagok leszünk, Bori!
Bori a homlokát ráncolta. – „Nem a csillogás vakít” – idézte a térképről. – Ez furcsa. De a dédpapa sosem rajzolt volna csak úgy a levegőbe. Ennek a végére kell járnunk!
Másnap hajnalban, amikor a nap első sugarai arany ecsettel festették meg a hegycsúcsokat, a két testvér útnak indult. Csomagoltak almát, kulacsban vizet, és persze a térképet. Az erdő suttogva fogadta őket, a fák között hűvös pára lebegett. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtak a hegyen, a levegő ritkább lett, a sziklák pedig egyre élesebbek. Végül, egy meredek sziklafal tövében meglátták. Egy hatalmas, sötét barlangszáj, ami valóban úgy tátongott, mint egy ásító száj.
– Megérkeztünk – lihegte Zétény, a szeme tágra nyílt az izgalomtól. Bori szíve hevesen vert a mellkasában, de a kíváncsisága erősebb volt a félelménél.
Lassan, lábujjhegyen léptek be a sötétségbe. A barlang sokkal nagyobb volt, mint gondolták. A falakról halványan derengő kristályok szórtak misztikus, kékes fényt. A levegő meleg volt, és furcsa, megnyugtató illat terjengett benne: mintha valaki sült almát és régi könyveket kevert volna össze.
És akkor, a barlang közepén, meglátták őt. A sárkányt. De ez a sárkány egészen más volt, mint amilyennek a mesékben lefestették. Pikkelyei nem félelmetes zöldek vagy feketék voltak, hanem gyöngyházfényűek, és a szivárvány minden színében játszottak a kristályok fényében. Hatalmas teste békésen emelkedett és süllyedt a légzéstől, és amikor kifújta a levegőt, nem tűz csapott ki az orrából, hanem egy puha, szürke füstpamacs, ami lustán szállt felfelé. A sárkány egy halom… nem, nem arany… egy halom könyvön és ládán aludt.
– Ő Vatta – suttogta Bori, és rámutatott a sárkányra, mintha csak most találta volna ki a nevét. A név illett rá. Lágy volt és békés.
Zétény azonban a kincset kereste a szemével. Óvatosan közelebb lépett a könyvkupachoz, és meglátta, hogy a könyvek között nyitott ládákban nem drágakövek, hanem ezernyi apró, fénylő magocska pihen. Mindegyik halvány, meleg fénnyel pulzált, mint egy apró, alvó szív.
Ebben a pillanatban a sárkány megmozdult. Hatalmas feje felemelkedett, és két, olvadt borostyánra emlékeztető szeme a gyerekekre szegeződött. Nem volt bennük harag, csak végtelen, ősi bölcsesség. Mély, dörmögő hangon szólalt meg, ami megremegtette a barlang levegőjét.
– Az öreg térképész unokái. Vártalak már titeket.
Zétény és Bori megdermedtek. – Te… te ismerted a dédpapánkat? – kérdezte Bori halkan.
– Ismertem – bólintott Vatta, és egy újabb, almaszagú füstpamacsot fújt. – Barátok voltunk. Gyakran feljárt hozzám, hogy ezekből a könyvekből olvasson. Ő tudta, mi az igazi kincs.
Zétény csalódottan nézett a fénylő magokra. – De… hol az arany? A drágakövek?
A sárkány szelíden elmosolyodott, amitől az arcán a pikkelyek ezernyi apró szivárványt vetítettek a falra. – Az arany hideg és élettelen, kisfiam. Csak a birtoklás vágyát táplálja. De ez… – és hatalmas orrával a könyvek és magok felé bökött – …ez maga az élet és a tudás. Ezek a könyvek őrzik a völgy minden titkát: a gyógyító füvek ismeretét, a csillagok járását, a régi idők történeteit. Ezek a magok pedig a Fénylő Fák magvai. Ha elültetitek őket, olyan gyümölcsöt teremnek, ami meggyógyítja a beteget, és jóllakatja az éhezőt. Ez az én kincsem. És a dédapátok kincse volt, amit rám bízott, hogy őrizzem, amíg el nem jön valaki, aki méltó rá.
A gyerekek elcsendesedtek. Hirtelen megértették a térkép rejtélyes üzenetét. A kincs, amit a füst őriz, nem a csillogásával vakít, hanem a benne rejlő jósággal és bölcsességgel. Zétény szégyellte magát, amiért csak az aranyra gondolt. Bori szeme viszont felcsillant a könyvek láttán.
– Mi… mi nem akarjuk elvenni – mondta Bori halkan, de határozottan. – Csak szeretnénk, ha a völgyben mindenki részesülne belőle.
Zétény bólintott. – Megígérjük, Vatta! Elültetjük a magokat, hogy mindenkinek jusson a gyümölcsből! És Bori felolvasna a könyvekből, hogy mindenki okosabb legyen!
Vatta, a füstfújó sárkány mélyet sóhajtott, de ez a sóhaj tele volt melegséggel és elégedettséggel. – Tudtam, hogy a dédapátok vére folyik bennetek. Nem kell mindent elvinnetek. A tudás és a jóság akkor nő a legnagyobbra, ha megosztják. Vigyetek egy zsáknyit a magokból, és vigyétek ezt az egy könyvet – emelte fel karmaival a legvastagabb, legdíszesebb kötetet. – Ez a völgy növényeinek titkait őrzi. Kezdjétek ezzel! Ha a magokból fa lesz, és a tudásból bölcsesség, visszajöhettek a többiért.
Bori és Zétény boldogan fogadták az ajándékot. Megköszönték Vattának, és megígérték, hogy méltók lesznek a bizalmára. Ahogy kifordultak a barlangból, a napfény vakítóan sütött a szemükbe. A világ valahogy színesebbnek és élőbbnek tűnt, mint korábban.
Hazatérve elmeséltek mindent. A falubeliek eleinte hitetlenkedtek, de amikor elültették a fénylő magokat, és azok napok alatt apró, ezüstös levelű facsemetékké nőttek, mindenki csodájára járt. Zétény, a kalandor, a kertek őre lett, gondozta a Fénylő Fákat, Bori pedig minden este felolvasott a sárkány könyvéből a falu főterén. Az emberek megtanulták, melyik fű gyógyítja a fejfájást, és melyik virágból lehet a legédesebb teát főzni.
A völgy felvirágzott. A Fénylő Fák gyümölcsei mindenkit elláttak élelemmel, a tudás pedig békét és egyetértést hozott. Bori és Zétény pedig megtanulták a legfontosabb leckét: az igazi kincs sohasem az, amit bezársz egy ládába, hanem az, amit a szívedben őrzöl, és megosztasz másokkal.
És a Nagy Morcos csúcsáról néha, tiszta estéken, egy apró, almaszagú füstpamacs szállt az ég felé, jelezve, hogy Vatta, a bölcs sárkány, elégedetten őrzi a hegy gyomrában a világ legnagyobb kincsét: a tudást, ami csak arra vár, hogy újra megosszák.
