Egyszer volt, hol nem volt, egy kisvárosban élt Kati, aki imádta a kalandokat. Kati mindig valami izgalmasat talált ki, akár a játszótéren, akár otthon. Egy nap, beszélgetett a barátaival a suliban, amikor a tanár bejelentette, hogy a hétvégén lehetőség nyílik a baromfiudvar meglátogatására. Kati azonnal fellelkesült, hiszen mindig is szeretett volna látni egy igazi kiskutyát.
A hétvége végre elérkezett. Kati felöltözködött a legszínesebb ruhájába, és már alig várta, hogy megnézhesse a kiskutyát. De ott volt valami váratlan is. A baromfiudvar előtt egy nagy, piros táblán ez állt: ‘Figyelem! Kiskutya építkezés! Ne lépj be, ha nem akarsz kacagásra hajlamos kutyusokba botlani!”
Kati megdörzsölte a szemét. „Kacagásra hajlamos kutyusok? Ez micsoda dolog?” – kérdezte magától. Hát nem érdekelte, bement a kerítésen, és ott találta a legmozgékonyabb, legviccesebb kiskutyát, akit valaha látott. A kutyus, akit majdnem ‘Mókásnak’ nevezett, úgy nézett ki, mint egy szőrgombóc, akiből ki-kibújt a napfény.
Amint Kati hozzáért, a kiskutya feldobta a fülét, kergetőzni kezdett, és nevetni! Igen, jól hallottátok, a kutyus nevetett! Olyan volt, mint egy pici bohóc. Kati is nevetett, hiszen sosem látott még olyan kis állatot, aki ilyen viccesen ugrándozott.
– Hé, kis kedvenc! Miért nevetsz ennyire? – kérdezte Kati, akit egyre inkább lenyűgözött a barátja.
– Mert mindenki ezt csinálja, amikor látom a fűt! – válaszolta a kutya, mintha csak Kati kérdése meg sem lepte volna.
Hát persze, hiszen a fűben futkározó fűnyírók és szökdécselő lepkék mindenhol ott voltak. Kati is csatlakozott a kutyához, és úgy ugrottak át a színes virágok között, mintha a világ legnagyobb játszóterén lennének. Kati hevesen kacagott, ahogy a kutyus elkapta a pillangókat, akik persze szintén nevettek, mert még sosem láttak olyan furcsa és boldog kutyát.
– Kiskutya, te tényleg a kacagás nagykövete vagy! – mondta Kati, mikor megálltak egy pillanatra, hogy levegőt vegyenek. – Meg tudnád tanítani nekem a titkos kacagásos táncodat?
A kutyus egyenesen a feje tetejére állt, és elkezdett táncolni, miközben a fűben gurult. Kati utánozta, és amint így nevettek és táncoltak, a többi állat is csatlakozott a mókához: a tyúkok a lábukat emelgették, a kacsák a szárnyukat csapkodták, a fűnyíró pedig ott pörögött otthon, mint a legvidámabb színpadi táncos.
Mire véget ért ez a felfordulás, Kati rájött, hogy a kacagás valóban a legjobb orvosság, főleg ha barátokkal osztja meg az élményeket. A kutyus, akit aznap délelőtt Mókásnak nevezett Kati, lett a legjobb barátja, és mindketten tudták, hogy soha többé nem lehet unalmas napjuk.
Így hát együtt szórakoztak, nevetgéltek, és megtanulták, hogy a legkacagósabb kalandok mindig ott várnak a legváratlanabb helyeken.
És ha már ott fekszenek a fűben és nevetnek, akkor az emberek is csatlakoznak, mert ki ne szeretne részt venni egy kacagós mókában?
Itt véget ér a mesénk, de kalandjai csak most kezdődnek!
Vége
