A kis Lilla éppen a nagymamája puha, kockás takarójába burkolózva nézegette az éjszakai égboltot. A szobája ablakából tökéletesen látszottak a csillagok, mint apró, ezüstös gyémántok a bársonyfekete égen. Lilla imádta a csillagokat, és gyakran képzelte el, vajon milyen lehet ott fenn, a Holdon vagy a Tejút kacskaringós ösvényein. Különösen azokat a csillagokat kedvelte, amelyek valamiért egyedül ragyogtak, távol a nagy csillagképektől. Úgy érezte, mintha ők is mesélni szeretnének neki.
Egy ilyen csillagnézős estén történt, hogy valami egészen különös dolog esett a párkányára. Nem volt más, mint egy apró, áttetsző levél, olyan vékony, mint egy szitakötő szárnya, és olyan ezüstösen csillogott, mint a frissen hullott hó a holdfényben. Lilla óvatosan felemelte. A borítékon nem volt cím, csak egy apró, fénylő holdpecsét. A lány szíve nagyot dobbant izgalmában. Kibontotta, és elolvasta a finom, ezüstös tintával írt sorokat:
„Kedves Lilla!
Én, a Hold, írok neked. Tudom, hogy szereted a csillagokat, és a szíved tiszta, mint a hajnali harmatcsepp. Nagy bajban vagyok, és a te segítségedre van szükségem. Egy apró, de rendkívül fontos csillagocskám eltévedt. Elfelejtette, hová tartozik, és most magányosan bolyong az űrben. Kérlek, segíts neki hazatalálni! Két társad vár rád az erdőszéli tisztáson, amint a Hold a legmagasabban jár. Siess, mert a csillagocska fénye egyre halványabb!
Szeretettel: A Holdanya”
Lilla szemei elkerekedtek. Egy levél a Holdtól! Egy küldetés! Elfelejtett csillagot hazakísérni! Bár még csak kislány volt, Lilla szívét elszántság és kalandvágy töltötte el. Felpattant az ágyból, felkapta a legvastagabb pulóverét és a kényelmes bakancsát. Csendben kisurrant a házból, és az erdő felé vette az irányt. A holdfény ezüstös csíkot rajzolt az ösvényre, mintha csak utat mutatna neki.
Ahogy belépett a tisztásra, egy lélegzetelállító látvány tárult elé. Ott állt a holdfényben, mint egy élő legenda, egy gyönyörű unikornis. Sörénye és farka ezüstösen hullámzott, mintha maguk a csillagok szőtték volna. Szarva finoman fénylett, és szemei bölcsességet sugároztak. Ez volt Ezüstszél, az unikornis, ahogy a Holdanya ígérte.
– Üdvözöllek, Lilla – szólalt meg Ezüstszél mély, nyugodt hangon. – Én vagyok Ezüstszél, és elviszlek téged a csillagösvényeken. Ne félj, a szíved vezessen! Pattanj fel a hátamra!
Lilla habozás nélkül felmászott az unikornis puha, selymes hátára. Abban a pillanatban, ahogy megkapaszkodott Ezüstszél sörényében, az unikornis elrugaszkodott a földről. Felfelé szálltak, egyre magasabbra, elhagyva a fák koronáját, majd a felhőket is. Lilla sosem gondolta volna, hogy ilyen könnyedén lehet a csillagok közé jutni. A levegő friss és tiszta volt, a csillagok pedig egyre közelebbinek és fényesebbnek tűntek.
Már javában szelték az űr végtelenjét, amikor egy apró, pimasz hang szólalt meg a közelükben.
– Hahó! Várjatok meg! Csak nem feledkeztetek meg Pöttömről, a holdmanóról? Én is a küldetés része vagyok!
Egy pici, zöld ruhás lény bukkant fel egy fénylő csillagporfelhő mögül. Hosszú, hegyes fülei voltak, és a szemei csillogtak a huncutságtól. Kezében egy parányi, fénylő lámpást tartott, ami úgy vibrált, mint egy szentjánosbogár. Ez volt Pöttöm, a holdmanó, akinek a neve tökéletesen illett hozzá, hiszen alig volt nagyobb, mint Lilla tenyere.
– Sziasztok! Én vagyok Pöttöm! – vigyorgott a manócska, miközben egy ugrással felpattant Ezüstszél sörényére, éppen Lilla válla mellé. – Én ismerem a csillagok közötti összes titkos ösvényt, a legrejtettebb zugokat is! Nélkülem eltévednétek a Tejút ködében, mint a szúnyog a viharban!
Lilla elmosolyodott. Pöttöm valóban csintalan volt, de a vidámsága azonnal megnyugtatta. Ezüstszél is finoman megrázta a fejét, mintha mosolyogna.
– Akkor vezess minket, Pöttöm! – mondta Lilla. – Merre keressük az elfelejtett csillagot?
Pöttöm a lámpásával egy távoli, halványan fénylő terület felé mutatott.
– Ott van! A Csillagködök Öblében! Ott szoktak megbújni a legfélénkebbek. De vigyázat, az ösvény kacskaringós, és sok a csalóka fény! Csak a szívedre hallgass, Lilla!
Az unikornis nekivágott az útnak, Lilla pedig szorosan kapaszkodott. A Csillagködök Öble valóban varázslatos és egyben ijesztő hely volt. Színes gázfelhők úsztak a semmiben, mintha óriási, puha pamutgombolyagok lennének. Millió és millió apró fénypont vibrált körülöttük, néha megtévesztően közel, máskor messze. Pöttöm folyamatosan csacsogott, vicceket mesélt, és a lámpásával mutatta az utat. Egyszer-egyszer Ezüstszél bölcsessége is kellett, hogy átjussanak egy-egy sűrűbb, zavarosabb ködön, ahol a látás semmit sem ért, csak a megérzés.
Lilla figyelmesen nézett körül. A szíve azt súgta, hogy valahol itt rejtőzik az apró csillagocska. Figyelte a fényeket, a suttogó csendet, és érezte a hideg űr leheletét. Egy idő után egy egészen apró, alig látható, halványan vibráló fénypontra lett figyelmes egy sűrű, lilás ködfelhő mögött. Annyira halvány volt, hogy alig lehetett kivenni. Inkább csak érezni lehetett a jelenlétét, mint látni.
– Ott van! – suttogta Lilla. – Azt hiszem, ő az!
Ezüstszél óvatosan odasiklott a ködfelhőhöz. Lilla leszállt az unikornis hátáról, és óvatosan közelített a fénypont felé. Ahogy közelebb ért, látta, hogy az valóban egy apró csillag, de a fénye olyan fakó volt, olyan szomorú, hogy szinte fájt ránézni. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell ragyogni. Összekuporodva ült egy lebegő sziklán, és alig pislákolt.
– Szia, kicsi csillag – mondta Lilla halkan, legkedvesebb hangján. – Ne félj, nem bántunk. A Holdanya küldött minket, hogy hazavigyünk téged.
A csillagocska alig mozdult. A fénye még halványabb lett, mintha szégyellné magát. Lilla leguggolt mellé.
– Tudom, hogy nehéz lehet egyedül, és talán elfelejtetted, milyen is az, amikor ragyogsz. De tudd, hogy a Holdanya nagyon szeret téged, és mindenki hiányol. A te fényed is fontos, még ha most aprónak is érzed. Gyere, kapaszkodj belém, és hazaviszünk!
Lilla kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette a csillagocskát. A kis fényes pont ekkor lassan, nagyon lassan elkezdett újra vibrálni. Először csak egy picit, aztán egyre erősebben. Mintha Lilla kedves szavai, a Holdanya üzenete, és Ezüstszél bölcs, megnyugtató jelenléte felébresztette volna benne az elfelejtett emléket a saját fényéről. Apró, meleg fénysugarak kezdtek szétáradni belőle, és a csillagocska lassan felemelkedett, és Lilla tenyerébe telepedett.
– Látod? – súgta Pöttöm. – Csak egy kis szeretet és hit kellett neki!
A csillagocska most már gyönyörűen, de még mindig félénken ragyogott Lilla kezében. Lilla óvatosan a mellénye zsebébe tette, hogy biztonságban legyen a hosszú úton. A visszaút sokkal gyorsabbnak és vidámabbnak tűnt. A csillagocska meleg fénnyel világította meg Lilla zsebét, és a manócska is dalolászott. Végre elérték azt a csillagképet, ahová a kis csillag tartozott. Lilla kivette a zsebéből, és óvatosan elengedte. A csillag boldogan beilleszkedett a helyére, és a fénye most már olyan erősen ragyogott, mint a többié, sőt, talán még annál is fényesebben, mintha a hála és a boldogság extra erőt adott volna neki.
– Köszönöm, Lilla! – sugározta a csillagocska, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy apró, mosolygó arc jelenne meg a fényében.
Lilla, Ezüstszél és Pöttöm elköszöntek a csillagtól, és elindultak vissza a Földre. Az unikornis simán siklott lefelé az égbolton, Pöttöm pedig a vállán szundikált. Lilla a visszautat már egészen más szemmel nézte. Látott minden csillagot, minden fénylő pontot, és érezte, hogy valami megváltozott benne.
Amikor Ezüstszél finoman letette Lilla a tisztásra, már a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton. Az unikornis meghajolt, és Pöttöm is egy utolsó, huncut pillantással búcsúzott, mielőtt eltűntek a felkelő nap fényében, mintha csak egy álom lettek volna.
Lilla visszasurrant a szobájába, és befeküdt az ágyba. A takaró alá bújva még érezte a holdfény illatát és az űr hidegét a ruháján. Becsukta a szemét, és elgondolkodott a küldetésén. Segített egy csillagnak hazatalálni. És akkor, abban a pillanatban, egy meleg, ragyogó érzés áradt szét a mellkasában. Nem egy külső fény volt, hanem valami belülről jövő, valami mélyen, a szívében. Rájött, hogy a legfényesebb csillag nem az égen ragyog, és nem is egy kis, eltévedt fénypont. A legfényesebb csillag a saját szívében van. Az a csillag, amely a bátorságból, a kedvességből, az empátiából és a segítőkészségből táplálkozik. Ez a csillag volt az, ami vezette őt a küldetésén, ami segített neki megtalálni az elfelejtett csillagot, és ami most is melegen fénylő érzéssel töltötte el.
Lilla elmosolyodott. Tudta, hogy ez a belső csillag mindig vele lesz, és soha nem fog eltévedni. Ezzel a gondolattal a szívében, Lilla mélyen elaludt, és az álmában a csillagok táncoltak, és a Hold mosolyogva figyelte a kislányt, aki megtalálta a legfényesebb csillagot a világon: a saját jóságos szívét.
