A nap sugarai vidáman táncoltak a Nagymező utca macskaköves járdáján, miközben Peti, Nóri és Tomi izgatottan trappoltak a villamosmegálló felé. Ma volt a nagy nap, amikor felfedezik a város egy eddig ismeretlen szegletét, egy különleges, interaktív kiállítást a Galamb utcai Múzeumban. Peti, a csapat esze, már napok óta tanulmányozta a térképet, Nóri, a legérzékenyebb, apró virágokat szedett a parkban útközben, Tomi pedig, a legenergikusabb, folyamatosan ugrált, mint egy kismókus, alig várva az indulást.
– Nézd, Peti, jön a villamos! – kiáltotta Tomi, és már szaladt is a sínek felé. Nóri a kezét nyújtotta neki, nehogy elessen, Peti pedig mosolyogva követte őket.
Felszálltak a 2-es villamosra, amelynek sárga teste éppen úgy csillogott a napfényben, mint egy frissen sült mézeskalács. Felszálláskor a vezető, Béla bácsi, aki már évek óta rótta a város útjait, és szinte mindenkit ismert a környéken, barátságosan biccentett nekik. Béla bácsi bajsza olyan bozontos volt, mint egy őszi bokor, és mindig volt egy kedves szava vagy egy vicces története a gyerekeknek.
A villamos kényelmesen zötykölődött a Duna partján, elhaladva a Parlament hatalmas épülete és a Lánchíd elegáns ívei mellett. A gyerekek a hatalmas ablakokon keresztül bámulták a nyüzsgő várost, ahol autók, buszok és emberek százai siettek ide-oda, mint apró hangyák egy hatalmas hangyabolyban. Már majdnem elérték a múzeumot, amikor Peti hirtelen felkiáltott:
– Hé, nézzétek! Valaki itt felejtett egy hátizsákot! – mutatott a mögöttük lévő ülésre. Egy élénkzöld, pöttyös hátizsák hevert ott magányosan, mintha csak azt várná, hogy valaki megtalálja.
Nóri óvatosan felemelte. – Szegény! Biztosan nagyon hiányzik már a tulajdonosának. Mi van benne?
Peti kinyitotta a cipzárt. Belül egy félig megevett alma, egy különös, vicces kutyát ábrázoló rajz, egy kicsi, gyűrött bábszínházjegy és egy kissé elmosódott térkép lapult, amelyen egy nagy piros kör jelölt egy helyet. A térkép szélén egyetlen szó állt, ceruzával írva: „Piac”.
– Nincs benne név – mondta Tomi csalódottan. – Hogy fogjuk megtalálni a tulajdonost?
Peti elgondolkozott. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt. Valakinek nagyon fontos lehet. Nézzétek, a bábszínházjegy a mai napra szól, és a piros kör a térképen egy piacot jelöl. Talán a tulajdonos odament, mielőtt felszállt a villamosra, vagy oda tartott.
– De melyik piacra? A városban annyi van! – kérdezte Nóri.
Ekkor megszólalt a villamosvezető hangja a hangszóróból: „Következő megálló: Galamb utca, Múzeum. Kérem, figyeljenek a leszálláskor!”
A gyerekek összenéztek. A múzeum várhat. A hátizsák tulajdonosa nem.
– Béla bácsi! – kiáltotta Peti, amikor a villamos megállt. – Találtunk egy hátizsákot! Nincs benne név, de szeretnénk visszajuttatni!
Béla bácsi, aki éppen a visszapillantó tükörben figyelte a leszállókat, elmosolyodott. – No lám, milyen becsületes gyerekek! Lássuk csak… Azt a hátizsákot mintha egy kislány hagyta volna itt, aki a Vámház körúti megállónál szállt fel. Úgy tűnt, mintha a Központi Vásárcsarnok felől jött volna. Nagyon sietett, és olyan izgatott volt, mintha valami különleges eseményre menne. Sok sikert a nyomozáshoz, kis detektívek! A becsületesség a legnagyobb kincs!
A gyerekek megköszönték Béla bácsinak a tippet, és gyorsan leszálltak. Visszaszálltak a következő villamosra, ami visszavitte őket a Vámház körútra. A Központi Vásárcsarnok hatalmas épülete már messziről látszott, mint egy óriási téglavár. Ahogy közeledtek, érezték a friss pékáru, a fűszerek és a virágok illatát. A piac nyüzsgött az emberektől, hangos volt a beszélgetéstől, a kofák kiáltásaitól és a táskák suhogásától.
– Oké, most mi van? – kérdezte Tomi. – Itt van a piac. De hol keressük?
Peti elővette a gyűrött térképet. – Nézzétek, a piros kör pontosan egy virágos standot jelöl itt a sarkon. És a rajzban lévő kutya… mintha valami virágos mintát viselne a nyakörvén. Talán a kislány itt vett virágot, mielőtt felszállt a villamosra.
Elindultak a jelölt virágos stand felé. Egy idős asszony, Margit néni, éppen csokrokat kötözött. Fehér haja gondosan kontyba volt tűzve, és a szemei szelíden mosolyogtak.
– Jó napot, Margit néni! – köszönt Peti udvariasan. – Bocsánat, hogy zavarjuk, de nem látott ma egy kislányt, aki ezt a hátizsákot hagyta el? – mutatta Nóri a táskát, Tomi pedig a kutyás rajzot.
Margit néni szemüvege fölött nézett rájuk. – Ó, igen! Egy kedves, göndör hajú kislány volt, talán nyolcéves. Vett tőlem egy kis margaréta csokrot, és miközben várakozott, folyamatosan rajzolt egy füzetbe. Azt mondta, a bábszínházba tart, és nagyon izgatott, mert utána még megnéz egy új falfestményt is valahol a közelben, ami pont egy kutyát ábrázol. Nagyon hasonlót, mint ami ezen a rajzon van.
A gyerekek felkiáltottak örömükben. – Köszönjük, Margit néni! – kiáltották egyszerre.
– Bábszínház és falfestmény! – mondta Peti. – A bábszínházjegy nálunk van! Nézzétek meg az címet!
Nóri kivette a jegyet. – Itt van! Vörösmarty utca 12. Az nincs messze innen, és ott van az a híres utca is, tele színes falfestményekkel!
Izgatottan indultak el a Vörösmarty utca felé. A nap már magasan járt, és a városi zaj valahogy barátságosabbnak tűnt a kalandjuk fényében. Ahogy közeledtek a bábszínházhoz, egyre több színes falfestményt pillantottak meg a házfalakon. Óriási, élénk színekben pompázó képek borították a szürke falakat, mesélve a város történetét és titkait.
– Nézzétek! – kiáltott fel Tomi, és egy hatalmas, élénk kék falra mutatott. Ott egy stilizált, bohókás kutya nézett vissza rájuk, szinte ugyanaz a kutya, mint a rajzon, csak sokkal nagyobb és színesebb, mintha egy mesekönyv lapjáról lépett volna elő.
– Ez az! Ez a kutya! – mondta Peti. – A kislány biztosan ezt akarta megnézni, és talán erről készített vázlatokat!
A bábszínház bejáratához érve éppen akkor ért véget egy előadás. Gyerekek és szülők özönlöttek ki az ajtón, vidám beszélgetések töltötték meg a levegőt. A gyerekek a tömegben kerestek egy göndör hajú kislányt, aki szomorúnak tűnt.
Nóri hirtelen meglátta. – Ott van! Az a kislány ott, a sárga pulóverben! Nézzétek, a hajában van egy különleges, pöttyös csat, pont olyan, mint a hátizsák mintája!
A kislány valóban kissé szomorúan nézett körül, a kezével a háta mögé nyúlt, mintha valamit keresne. Peti óvatosan odalépett hozzá.
– Szia! Elnézést, de nem a tiéd ez a hátizsák véletlenül? – kérdezte, és felemelte az élénkzöld, pöttyös táskát.
A kislány szeme elkerekedett, arca azonnal felderült. – Ó, igen! Az enyém! Annyira kerestem! Elfelejtettem a villamoson, annyira izgatott voltam a bábszínház és a falfestmény miatt! Hogy találtátok meg?
Elmesélték neki a kalandjukat, Béla bácsiról, Margit néniről, a térképről és a kutyás falfestményről. A kislány neve Anna volt, és nagyon hálás volt nekik. Elmondta, hogy ő maga is szeret rajzolni, és a hátizsákban lévő kutya az ő képzeletbeli barátja volt.
– Nagyon szépen köszönöm! – mondta Anna, és elővett a zsebéből egy marék színes cukorkát. – Tessék, ez nektek jár! A legkedvesebb detektívek vagytok a világon!
Peti, Nóri és Tomi boldogan fogadták el a cukorkát. Nemcsak egy elveszett hátizsákot juttattak vissza a tulajdonosának, hanem egy új barátra is szert tettek. Anna megmutatta nekik a rajzfüzetét, tele csodálatos képekkel, és megígérte, hogy legközelebb együtt mennek rajzolni a városba.
Hazafelé a villamoson, amelyen Béla bácsi ismét mosolyogva köszöntötte őket, a gyerekek fáradtan, de boldogan néztek ki az ablakon. A város már nem tűnt olyan hatalmasnak és ismeretlennek. Tele volt kalandokkal, titkokkal és kedves emberekkel, akik segítettek egymásnak. Megtanulták, hogy a becsületesség, a kitartás és az egymásra figyelés a legnagyobb kincs, és hogy a világ tele van lehetőségekkel, ha nyitott szívvel járnak benne.
– Tudjátok – mondta Peti –, a város tele van kalandokkal, de a legnagyobb kincs a jószív és az egymásra figyelés. És persze a jó barátok!
Nóri és Tomi egyetértően bólintottak. A cukorka édes íze a szájukban, és a jó cselekedet melege a szívükben. Ez a nap nem csak egy múzeumi látogatásról szólt, hanem egy igazi nagyvárosi kalandról, ami örökre emlékezetes marad.
