Az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyeken is innét, egy völgyben bújt meg egy aprócska falu. A házak tetejét moha lepte, a kerítések girbegurbán kúsztak a domboldalon, és a falu közepén kristálytiszta vizű patak csordogált. Ebben a falucskában élt egy kisfiú, akit Zsombornak hívtak. Nem volt se királyfi, se híres vitéz, csak egy szeplős arcú, kócos hajú fiúcska, aki a világon a legjobban a nagymamáját szerette.
Zsombor a nagymamájával élt egy pici, nádfedeles házikóban, aminek ablakában mindig muskátli virított. A nagymama ráncos volt, mint a szárított alma, de a szeme úgy csillogott, mint két tiszta vizű forrás. Ő tanította meg Zsombort a fák és a virágok nevére, a madarak énekére és a felhők járására. Egy napsütéses délutánon, Zsombor nyolcadik születésnapján, a nagymama egy hosszúkás, bársonnyal bélelt dobozkát vett elő a tulipános láda mélyéről.
– Ezt még az én nagyapámtól örököltem, ő pedig az övétől – suttogta, miközben Zsombor kezébe adta. – Vigyázz rá, mert nem akármilyen holmi.
Zsombor óvatosan felnyitotta a dobozt. Benne egyetlen ecset feküdt. De nem akármilyen ecset! A nyele fényes, simára csiszolt cseresznyefából készült, a szőre pedig, mintha magából a napsugárból fonták volna, ragyogó aranyban csillogott. Zsombor ámulattal vette a kezébe. Puha volt és könnyű, szinte érezte, ahogy bizsereg a tenyerében.
– Mit tud ez az ecset, Nagymama? – kérdezte kíváncsian.
– Azt, amit a szíved diktál neki, édes fiam. Amit tiszta szívvel, jó szándékkal festesz vele, az életre kel – mosolygott a nagymama.
Zsombor először nem is hitte el. Elővett egy darab fakérget, belemártotta az ecsetet a patak vizébe, majd egy apró, piros katicabogarat festett a kéregre. Ahogy az utolsó pöttyöt is rátette, a katica megmozdult, kitárta a szárnyait, és zümmögve felröppent a levegőbe. Zsombor szája tátva maradt a csodálkozástól.
Ettől a naptól kezdve Zsombor és a bűvös ecset elválaszthatatlanok lettek. De nem öncélú dolgokra használta a varázserejét. Ha a szomszéd néni tyúkjai elkóboroltak, Zsombor festett nekik egy marék aranyló kukoricát, aminek illatára mind hazaszaladtak. Ha egy kislány elvesztette a babáját, Zsombor festett neki egy még szebbet, ami tudott pislogni is.
Azon a nyáron azonban nagy baj szakadt a falura. Hetek óta egyetlen csepp eső sem esett. A föld megrepedezett, a vetés sárgult, az emberek pedig aggódva kémlelték a fakó, üres eget. A kutak vize apadni kezdett, és a patak is csak vékony érként csörgedezett a száraz mederben.
A falu népe tanácstalanul gyűlt össze a főtéren. Ekkor Zsombor odalépett a nagymamájához.
– Segítenem kell rajtuk, Nagymama! – mondta eltökélten.
A nagymama bólintott. – Tedd, amit a szíved súg, fiam.
Zsombor felmászott a falu melletti dombra, ahonnan az egész völgyet be lehetett látni. Elővett egy hatalmas vásznat, belemártotta az aranyló ecsetet a harmatcseppekbe, amiket még a fűszálak őriztek, és festeni kezdett. Festett egy óriási, dundi, galambszürke felhőt. Olyan felhőt, ami tele volt esővel, aminek az alja már-már a földet súrolta. Ahogy az utolsó ecsetvonást is meghúzta, a vászonról a valódi égre úszott a felhő. Lassan megindult a falu felett, és hamarosan sűrű, langyos cseppekben hullani kezdett belőle az áldott eső. Az emberek ujjongva szaladtak ki a házaikból, táncoltak az esőben, és éltették a kis Zsombort.
Nem sokkal később újabb gond támadt. Az eső ugyan megmentette a termést, de a falu éléskamrái kiürültek. Az emberek éheztek. Zsombor ismét elővette az ecsetet. Ezúttal egy hatalmas, ropogós héjú, foszlós belű kenyeret festett egy deszkalapra. A kenyér illata betöltötte az egész teret, és ahogy életre kelt, akkorára nőtt, hogy az egész falunak jutott belőle egy-egy tisztességes karéj.
A falu hálája határtalan volt. Zsombor azonban nem kért semmit cserébe, csak egy-egy mosolyt vagy egy kedves szót. A legnagyobb próbatétel akkor jött el, amikor egy hatalmas vihar elsodorta a patakon átívelő egyetlen hidat. A falu el volt zárva a külvilágtól. Zsombor most egy erős, masszív tölgyfahidat festett. A deszkák recsegve-ropogva nőttek ki a semmiből, és a híd szilárdan állt a két part között, mintha mindig is ott lett volna.
Zsombor és a bűvös ecset híre azonban szárnyra kelt, és eljutott a falusi bíró fülébe is. A bíró kövér, pökhendi ember volt, akinek a hasa mindig előrébb járt, mint ő maga, és a szemei ravaszul csillogtak a kapzsiságtól. Nem a falu javát nézte, csak a saját zsebének tömését. Amikor meghallotta, hogy egy fiúcska bármit életre tud festeni, azonnal elhatározta, hogy megszerzi magának azt az ecsetet.
Egy nap díszes hintón érkezett Zsomborék házához. Belépett a szegényes kis szobába, és megvetően körülnézett.
– Hallom, fiacskám, van egy különleges ecseted – mondta mézes-mázos hangon. – Adj nekem azt az ecsetet! Festek vele magamnak egy aranyhegyet, egy gyémántpalotát, és neked is adok egy zsák aranyat cserébe.
Zsombor a nagymamája szoknyája mögé bújt. – Nem eladó, bíró úr. Ez az ecset azért van, hogy segítsek vele, nem azért, hogy valaki meggazdagodjon belőle.
A bíró arca elvörösödött a dühtől. – Micsoda ostobaság! Hogy merészelsz ellentmondani nekem? Ha nem adod oda szépszerével, elveszem erővel!
Azzal kiviharzott a házból. Zsombor és a nagymama tudták, hogy a bíró nem tréfál. Azon az éjszakán a bíró belopózott a házba, és amíg Zsombor aludt, elcsente az ágya mellé készített aranyló ecsetet. Mire a fiú felébredt, a bűvös tárgynak már csak a hűlt helyét találta.
Zsombor vigasztalhatatlanul zokogott. Úgy érezte, minden erejét elvesztette. Most már nem tud segíteni senkin, most már csak egy egyszerű, hétköznapi kisfiú.
A nagymama szorosan magához ölelte. – Ne sírj, kicsi unokám. Az ecset csak egy eszköz volt. Az igazi varázslat nem a szőrében vagy a nyelében rejlett. Az igazi erő a te szívedben van. A jóságodban, a segítő szándékodban, a szeretetedben. Ezt pedig senki sem veheti el tőled.
Eközben a bíró bezárkózott a házába, és diadalittasan elővette az ecsetet. Hatalmas vásznat feszített ki, és festeni kezdett. Egy halom aranypénzt festett, ami akkorára nőtt, mint egy szénakazal. De hiába mártogatta az ecsetet a legdrágább festékekbe, hiába húzta a vonalakat a legnagyobb szakértelemmel, az aranypénzek csak élettelen, sárga pacák maradtak a vásznon. Próbált kastélyt festeni, drágaköveket, finom ételeket, de mindhiába. A festmények laposak és üresek maradtak. Az ecset az ő kapzsi kezében nem volt több egy egyszerű szerszámnál.
A faluban Zsombor szomorúan üldögélt a patakparton. Ekkor szaladt oda hozzá egy kislány sírva. A cicája felmászott a legmagasabb fűzfa tetejére, és nem mert lejönni. Zsombor automatikusan az oldalához kapott az ecsetért, hogy fessen egy létrát, de aztán eszébe jutott, hogy az már nincs neki. Csalódottan hajtotta le a fejét. De akkor felnézett a fára, a rémülten nyávogó kiscicára, és eszébe jutottak a nagymamája szavai: „Az igazi erő a te szívedben van.”
Felpattant, és a falusiakhoz szaladt segítségért. Együtt hoztak egy hosszú létrát, de az sem ért fel elég magasra. Akkor Zsombor, aki fürge volt és bátor, elkezdett felmászni a fa ágai között. Az emberek lentről biztatták. Óvatosan, ágról ágra haladt, míg végül elérte a remegő kismacskát. Magához ölelte, betette az inge alá, és lassan, megfontoltan lemászott vele. Amikor a földre lépett, és a kislány boldogan ölelte át a cicáját, Zsombor olyasmit érzett, amit még a varázslat sem tudott neki megadni: a közös munka és a saját erejéből véghezvitt jócselekedet büszkeségét és örömét.
Rájött, hogy a nagymamának igaza volt. Nincs szüksége bűvös ecsetre ahhoz, hogy segítsen. A falusiakkal együtt megjavították a vihar által megrongált tetőket, közösen ástak mélyebb kutat, és segítettek egymásnak a termény betakarításában. Zsombor volt a leglelkesebb, az ő ötletei és kedvessége mozgatta a közösséget.
Egy reggel a patakparton megtalálta az eldobott aranyló ecsetet. A dühös bíró, látva, hogy neki nem működik, megszabadult tőle. Zsombor felvette. Az ecset újra bizsergett a kezében, de ő már másképp nézett rá. Nem mint a varázslat forrására, hanem mint egy kedves barátra, egy szép emlékre. Hazavitte, és betette a bársonydobozba.
Többé már csak ritkán vette elő. Néha, ha egy szomorú gyereket akart felvidítani, festett neki egy pillangót, ami körbetáncolta, vagy egy virágot, ami sosem hervadt el. De a nagy dolgokat, a fontos tetteket már mindig a saját két kezével és a falu többi lakójával együtt vitte véghez. Mert Zsombor megtanulta a legfontosabb varázslatot: az igazi csoda nem egy tárgyban rejlik, hanem a segítőkészségben, a szeretetben és egy tiszta szív erejében.
