Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a fűszálak hegyén apró harmatgyöngyök csillognak reggelente, terült el a Bársonyos-rét. Ez a rét nem volt akármilyen! Itt a virágoknak nevük volt, a bogaraknak pedig történetük. A rét szívében élt egy aprócska szentjánosbogár, akit úgy hívtak: Lángocska. Lángocska nem volt olyan, mint a többi szentjánosbogár. Míg a társai hideg, ezüstös fénnyel pislákoltak az éjszakában, az ő lámpása meleg, aranysárga lánggal égett, mintha egy parányi napocskát hordozott volna a potroha végén.
Lángocska legjobb barátja Liliom volt, a rét legszebb virága. Hófehér szirmai olyanok voltak, mint a selyem, és illata messzire szállt a langyos nyári szellőben. Esténként, mikor a többi bogár már aludni tért, Lángocska odarepült Liliom kelyhéhez, és mesélt neki. Mesélt a csillagokról, amiket nappal nem látni, a felhőbárányokról, és a távoli hegyekről, amiknek a csúcsát mindig köd borítja. Liliom pedig hallgatta őt, és finoman ringatta szirmait, mintha csak táncolna a mesére.
Egy nap azonban valami megváltozott a Bársonyos-réten. A levegő nehézzé, a harmat keserűvé vált. Egy különös, szürke fátyol telepedett a tájra, és a virágok, amik eddig vidáman nyújtóztak a nap felé, most szomorúan lekonyították a fejüket. Először csak a kisebb fűszálak veszítették el életerejüket, aztán a harangvirágok kelyhe fakult meg, és a pipacsok élénkpiros szoknyája vált egyre fakóbbá.
Lángocska aggódva repkedett a lankadó virágok felett. A leginkább Liliomért fájt a szíve. Barátja hófehér szirmai szürkés árnyalatot öltöttek, és a széleik fonnyadtan pöndörödtek. Az illata is alig érződött már.
– Mi lelt téged, drága Liliom? – kérdezte tőle Lángocska szomorúan, és megpihent az egyik kókadt levelén.
– Nem tudom, Lángocska – suttogta a virág erőtlen hangon. – Olyan, mintha minden erő elszállt volna belőlem. A földből nem jön elég éltető nedű, és a napfény sem melenget már úgy, mint régen.
A kis szentjánosbogár tehetetlennek érezte magát. Elhatározta, hogy tanácsot kér a rét legbölcsebb lakójától, Vakondtól. Vakond a föld alatt élt, egy terebélyes tölgyfa gyökerei között, és mindent tudott a föld titkairól. Lángocska megkereste a túrását, és bebújt a sötét járatba.
– Vakond úr! Vakond úr! – kiáltotta.
Hamarosan megjelent a bársonyos bundájú, apró szemű Vakond.
– Mi járatban, kicsi fénybogár? – kérdezte dörmögő, de barátságos hangon. – Látom rajtad, nagy a bánatod.
Lángocska elmesélte, mi történt a réten, és hogy a legkedvesebb barátja, Liliom is haldoklik.
– A természet néha elfárad – mondta Vakond bölcsen, miközben a bajszát rágcsálta. – Ilyenkor kell neki egy kis segítség. A föld ereje meggyengült, de a fény… a fény csodákra képes.
– De hát én csak egy apró bogár vagyok! – kesergett Lángocska. – Az én fényem alig látszik.
Vakond közelebb hajolt hozzá, és apró szemével Lángocska aranysárga lámpását fürkészte.
– A te fényed nem csak világít, Lángocska. A te fényed más. Élet van benne. Melegsége van, mint a felkelő napnak. Talán nem is tudod, micsoda kincs van a birtokodban. Menj, és próbáld meg! Adj a fényedből a virágoknak!
Lángocska szívét egyszerre töltötte el félelem és remény. Hogy adhatna ő a fényéből? De ha Vakond úr mondta, akkor annak igaznak kell lennie. Visszasietett Liliomhoz, aki már alig tartotta magát. A szirmai szinte teljesen lekonyultak.
A kis szentjánosbogár vett egy mély levegőt, és minden szeretetére, minden barátságára gondolt, amit Liliom iránt érzett. Összpontosított, és hagyta, hogy a lámpásából áradó meleg, arany fény a legerősebben ragyogjon. Óvatosan odarepült az egyik halvány sziromhoz, és finoman rászállt. Ahogy a potroha a virághoz ért, egy parányi, ragyogó fénypötty maradt a sziromon, mint egy csillogó aranypor. Lángocska ámulva látta, hogy a fénypötty körül a szirom halványan visszanyeri fehér színét, és egy leheletnyit ki is egyenesedik.
Működik! A szíve hevesen kezdett dobogni az izgalomtól. Újra és újra megérintette Liliom szirmait, leveleit, és mindenhol egy-egy gyógyító fénypöttyöt hagyott maga után. Hosszú, kitartó munka volt. Amikor végzett, Liliom már nem volt az a haldokló virág. Még gyenge volt, de a szirmai fehéredtek, és a tartása ismét büszke lett.
Lángocska boldogsága határtalan volt, de tudta, hogy a munkája még csak most kezdődött. Az egész rétnek segítségre volt szüksége. Ahogy az este leszállt, és a többi szentjánosbogár ezüstös táncba kezdett, Lángocska arany csíkot húzva repült virágról virágra. Minden lankadó harangvirágra, minden szomorú pipacsra, minden fáradt fűszálra rátette a maga kis gyógyító pecsétjét. Fénypöttyeivel teleszórta az egész Bársonyos-rétet, mintha csak a csillagos eget festette volna a földre.
Fáradhatatlanul dolgozott, amíg a saját lámpása már alig pislákolt. Kimerülten hullott egy mohás kőre, és onnan nézte a művét. A rét aranyló fényben szikrázott, és a virágok lassan, de biztosan magukhoz tértek. Az éjszaka csendjében hallani lehetett, ahogy megkönnyebbülten sóhajtanak, és az édes illat ismét betöltötte a levegőt.
És akkor csoda történt. Az égbolt, ami eddig felhős volt, kitisztult. A csillagok ezerszer fényesebben ragyogtak, mint valaha. Mintha az ég is Lángocska tettét figyelte volna. Aztán, mint a legfinomabb nyári zápor, apró, ezüstös fénysugarak kezdtek hullani az égből. A csillagfény nem volt hideg, hanem éltető melegséget árasztott. A fénysugarak megkeresték a Bársonyos-réten a kimerült kis szentjánosbogarat.
Ahogy a csillagfény elérte Lángocskát, a pislákoló lámpása újra erőre kapott. Fénye még ragyogóbb, még melegebb, még aranyabb lett, mint azelőtt. Úgy érezte, minden porcikáját átjárja az égbolt hálája és ereje.
Vakond kidugta a fejét a földből, és elégedetten biccentett.
– Látod, kicsi bogár? – dörmögte. – A természet sosem felejti el a jóságot. Aki önzetlenül ad, az mindig többet kap vissza. A te apró, arany fényed megmentette a rétet, az égbolt pedig megajándékozott a maga erejével.
Attól a naptól fogva Lángocska lett a Bársonyos-rét őrzője. Minden este körberepülte a virágokat, és arany fénypöttyeivel gondoskodott róluk. A rét pedig virágzott és illatozott, mint még soha. És ha egy tiszta éjszakán felnézel az égre, és a csillagokat különösen fényesnek látod, gondolj Lángocskára, az apró szentjánosbogárra, aki megtanította a világnak, hogy a legkisebb fény is képes legyőzni a legnagyobb sötétséget, és hogy a szeretet a legcsodálatosabb gyógyító erő a világon.
