Családi mesékMesék kicsiknek

Csongor és Pajti, a két jóbarát

Csongor és kölyökkutyája, Pajti minden nap tesz valami apró jót a szomszédságban. Amikor Pajti eltűnik egy délutánra, Csongor rájön, milyen felelősség a barátság. A viszontlátás öröme megtanít vigyázni egymásra.

A Kökörcsin utca olyan volt, mint egy gondosan hímzett terítő. Minden házikónak megvolt a maga virágos kertje, a kerítésekre vadszőlő futott fel, és a levegőben legtöbbször frissen sült kalács vagy bodzaszörp illata szállt. Ebben az idilli utcában élt Csongor, egy szeplős arcú, kíváncsi szemű kisfiú, és az ő elválaszthatatlan barátja, Pajti, a bozontos kis szőrgombolyag, aki hivatalosan egy kutyakölyök volt, de Csongor szemében sokkal több annál: a világ legjobb kalandortársa.

Kettőjük napja mindig egy titkos küldetéssel kezdődött. Nem kincseket kerestek, és nem sárkányokkal viaskodtak, hanem apró jóságokat csempésztek a szomszédság életébe. Reggelente, amikor a postás a kapu alatti résbe csúsztatta az újságot, Pajti boldog vakkantásokkal jelezte az érkezését. Csongor pedig óvatosan kihalászta a lapot, és átvitte a szomszédos házban lakó Anna néninek. Anna néni már a hetvenedik tavaszát is elhagyta, a dereka gyakran fájt, így ez az apró segítség aranyat ért neki. Ilyenkor mindig megsimogatta Csongor fejét, Pajtinak pedig a füle tövét vakargatta meg, amitől a kiskutya boldogan a hátára feküdt, és mind a négy lábával az ég felé kalimpált.

– Ti vagytok az én reggeli napsugaraim – mondogatta Anna néni meleg mosollyal, és a két jóbarát szíve megtelt büszkeséggel.

Délutánonként a küldetés a másik szomszéd, Peti körül forgott. Peti egy kicsit kisebb fiú volt, és néha elhagyta a játékait. Egyik nap a kedvenc piros labdája gurult be egy sűrű bokor alá, ahová sehogy sem fért be. Peti már majdnem sírva fakadt, amikor megérkezett a felmentő sereg: Csongor és Pajti. Pajti, a szuperkutya, azonnal szagot fogott. Apró orrával szimatolva körbejárta a bokrot, majd egy addig észrevétlen résen bebújt, és pár másodperc múlva már büszkén, a piros labdával a szájában bukkant elő. Peti örömében a nyakába borult, és még a nyálas kutyapuszit sem bánta, amit Pajti hálából az arcára nyomott.

Csongor és Pajti tökéletes páros voltak. Csongor volt az ész, a terv, Pajti pedig a lelkes, csaholó, négylábú cselekvés. Úgy érezték, együtt mindenre képesek. A barátságuk olyan magától értetődő volt, mint a levegővétel.

Egy verőfényes kedd délután azonban minden megváltozott. Miután segítettek Anna néninek meglocsolni a muskátlikat, és megtalálták Peti elveszett dömperét, hazatértek a saját kertjükbe. Csongor leheveredett a hűs fűbe egy izgalmas kalózos könyvvel, Pajti pedig a lábánál gömbölyödött össze, és hamarosan halkan szuszogva álomba merült. A nap kellemesen simogatott, a méhek zümmögtek a levendulabokron, Csongor pedig egyre mélyebbre merült a tengeri csaták és elásott kincsek világába.

Annyira elvarázsolta a történet, hogy észre sem vette, ahogy egy pünkösdi rózsa színű pillangó Pajti orra előtt kezdett táncolni. A kiskutya felkapta a fejét, és kíváncsiságtól csillogó szemekkel figyelte a rebbenő szárnyakat. A pillangó kilibbent a kertből a résnyire nyitva felejtett kiskapun. Pajti egy pillanatig habozott, visszanézett alvó barátjára, de a kalandvágy erősebb volt. Halkan, a mancsai alatt nesztelenül kisurrant az utcára, hogy közelebbről is szemügyre vegye azt a csodálatos, repülő virágot.

Amikor Csongor a könyv végére ért, nagyot nyújtózott. A nap már lejjebb járt az égen, és a levegő is hűvösebb lett.
– Na, Pajti, mit szólsz egy kis fogócskához? – kérdezte, és lenézett a lábához. De a hely, ahol a kiskutyának kellett volna feküdnie, üres volt.
– Pajti? – kiáltotta Csongor, de csak a tücskök ciripelése felelt. Körülnézett a kertben. A rózsabokor alatt? A kerti csap mögött? Sehol semmi. Ekkor vette észre a nyitott kiskaput, és a szíve apró kalapácsként kezdett verni a mellkasában.

Kirohant az utcára.
– Pajti! Pajtikám, hol vagy? – a hangja remegett. Végigszaladt a Kökörcsin utcán, bekukucskált minden bokor alá, benézett minden kertbe. De a bozontos kis barátjának nyoma sem volt.

Először Anna nénihez csengetett be. Az idős hölgy aggódó arccal hallgatta a ziháló kisfiút.
– Jaj, drága Csongorom, nem láttam a kis csavargót. De ne aggódj, biztosan csak a környéken szaglászik. Elő fog kerülni! – próbálta vigasztalni, de Csongor torkában egyre nagyobbra nőtt a gombóc.

Azután Petihez szaladt. A kisfiú azonnal abbahagyta a homokozást, amikor meglátta Csongor kétségbeesett arcát.
– Segítek megkeresni! – jelentette ki komolyan. – Pajti megtalálta a labdámat, most én is megtalálom őt!

Együtt indultak útnak. Keresték a játszótéren, a kis patak partján, még a közeli bolt mögött is, ahová néha odaszöktek a macskák. De Pajti sehol sem volt. Csongorra lassan rászakadt a felismerés súlya. Az ő hibája volt. Ő felejtette nyitva a kaput. Annyira belemerült a könyvbe, hogy megfeledkezett a barátjáról, aki rábízta magát. Eszébe jutott, milyen puha Pajti szőre, milyen viccesen biccent a fejére, amikor beszél hozzá, és milyen meleg a teste, amikor este odabújik hozzá az ágyban. Ez nem csak egy játék volt, ez felelősség. Egy barát felelőssége.

Már majdnem sötétedett, amikor Petinek eszébe jutott valami.
– A régi fatelep! Tudod, az utca végén! Ott sok az eldugott hely, talán ott lesz!
Csongor már minden reményét elvesztette, de azért elindultak. A fatelep elhagyatott volt és egy kicsit ijesztő az alkonyatban. A farakások hosszú, sötét árnyékokat vetettek.
– Pajti! – kiáltotta Csongor elcsukló hangon.

És akkor, a csendben, a legmesszebbi farakás mögül halk, panaszos nyüszítést hallottak.
– Hallottad? – suttogta Peti izgatottan.
Odasiettek. És ott, két hatalmas farönk közé szorulva, ott kuporgott Pajti. A nyakörve beleakadt egy kiálló szögbe, és nem tudott kiszabadulni. Amikor meglátta Csongort, a nyüszítése örömteli vakkantásba csapott át.

Csongor óvatosan leoldotta a nyakörvet a szögről, és a karjába kapta a remegő kiskutyát. Pajti az arcát nyalogatta, mintha azt akarná mondani: „Sajnálom, hogy elszöktem, és köszönöm, hogy megtaláltál!” Csongor szorosan magához ölelte. Nem haragudott rá. Csak végtelen megkönnyebbülést és szeretetet érzett.

– Sosem hagylak magadra többet – suttogta a fülébe. – Sosem.

A hazafelé úton Csongor egy percre sem tette le Pajtit. Amikor elhaladtak Anna néni háza előtt, az idős hölgy már a kapuban várta őket egy tálca langyos tejjel és süteménnyel. Peti büszkén mesélte a mentőakciót, és hősnek kijáró jutalmat kapott. Pajti pedig kapott egy nagy darab sonkát, amit két másodperc alatt eltüntetett.

Aznap este, lefekvéskor Csongor még egyszer alaposan ellenőrizte, hogy a kiskapu be van-e zárva. Aztán bebújt az ágyba, Pajti pedig odafészkelte magát a párnájára. Csongor a kiskutya egyenletes szuszogását hallgatva elgondolkodott. Megtanulta, hogy a barátság nem csak móka és kacagás. A barátság azt is jelenti, hogy vigyázunk a másikra, hogy felelősséggel tartozunk érte, és hogy a legnagyobb kincs nem a kalózok aranya, hanem az a pillanat, amikor egy elveszettnek hitt barátot újra a karunkban tarthatunk.

És a Kökörcsin utcában, a csendes éjszakában, egy kisfiú és egy kutyakölyök békésen aludt, a szívük pedig egyszerre dobbant. Tudták, hogy amíg egymásnak ott vannak, addig minden rendben lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb