Volt egyszer, hol nem volt, a hetedik óperenciás tengeren is túl, de mégis itt, egy egészen apró, mégis csodákkal teli szobában, élt egy kislány, akit Kittinek hívtak. Kitti nem akármilyen kislány volt! Haja, mint a friss dió, szeme, mint a nyári égbolt, és a szíve tele volt végtelen képzelőerővel. A legkedvesebb időtöltése a rajzolás volt. Órákig képes volt elmerülni a színek és formák világában, és ilyenkor a világ összes gondja eltűnt, csak ő maradt, a papír, és persze… a színes ceruzái.
Kitti ceruzái nem voltak akármilyen ceruzák. Ó, nem! Ők sokkal, de sokkal többek voltak egyszerű fadaraboknál, amiknek a hegyükből szín csordul. Nekik lelkük volt, és titokban, amikor Kitti nem figyelt, vagy éppen elszenderedett egy fárasztó rajzolós délután után, bizony, életre keltek! Ilyenkor a ceruzatartó egy apró, zsibongó, színes faluvá változott, ahol mindenki a maga egyedi hangján mesélt a nap eseményeiről, vagy épp a legutóbbi rajzról, amiben szerepelhettek.
Egy ilyen délutánon, mikor Kitti a pihenőjét töltötte, és a szoba csendjét csak a kintről beszűrődő madárcsicsergés törte meg, a ceruzatartóban valami különleges történt. Egy apró, finom rezdülés futott végig a ceruzákon, mintha a nap sugarai megérintették volna a szívüket. Először Piroska, a bátor piros ceruza mozdult meg. Vékonyka testét megfeszítve, mintha egy láthatatlan karddal vívna, felkiáltott:
„Hahó, barátaim! Ébredjetek! Kitti biztosan valami izgalmas kalandra készül, és szükségünk lesz a friss erőnkre! Én ma reggel egy sárkány tüzét festettem, olyan izgalmas volt! Éreztem, ahogy a bátorság áramlik belőlem!” Piroska hangja harsány volt és lelkes, mint egy lobogó tűz.
„Nyugalom, Piroska, nyugalom,” szólalt meg lassan, mély és megnyugtató hangon Zöldi, a nyugodt zöld ceruza. Ő Kitti kedvenc fűszálait, az erdő mélyét és a békés tavak partját festette. „Nem kell mindig rohanni. A szépség a részletekben rejlik, és a csendben. Én ma egy csigaházra rajzoltam zöld mohát, olyan finom és puha volt. Éreztem, ahogy a természet békéje áraszt el.” Zöldi szavai, mint a lágy szellő, simogatták a többi ceruzát.
„Ó, Zöldi, mily igazad van!” sóhajtott melankolikusan Kékó, a költői kék ceruza. Ő a tenger mélységét, az égbolt végtelenjét és a legmélyebb álmokat festette. „A csend is mesél, ha tudunk rá figyelni. A mai napon én a felhők árnyékát festettem a tengeren, olyan volt, mint egy vers, melyet a szél írt. A szívem dalol, ha a kék végtelenségre gondolok.” Kékó hangja lágy volt és dallamos, mint a hullámok morajlása.
Mindenki mesélt, ki a legutóbbi kalandjáról, ki a legszebb színről, amit aznap alkotott. A ceruzatartóban vidám zsibongás támadt, de aztán Piroska hirtelen elhallgatott. „Várjatok csak!” mondta, és a hangja most nem volt olyan harsány, inkább aggódó. „Valaki hiányzik! Hol van Sárga? Nem hallottam a hangját ma!”
A többiek is elhallgattak. Valóban, Sárga, a vidám sárga ceruza, aki Kitti rajzain a napot, a csillagokat és a legfinomabb mézszínű méheket festette, nem volt ott. Sehol sem látták a ceruzatartóban. Néhányan körülnéztek, amennyire csak tudtak, de Sárga, aki olyan volt, mint egy apró napsugár, egyszerűen eltűnt.
„Ó, Sárga!” sóhajtott Kékó. „Talán elvitte egy tündér, hogy a haját fonja vele, vagy a nap rabolta el, hogy a sugarait fesse át.”
„Nincs időnk tündérekről ábrándozni!” vágta rá Piroska. „Meg kell találnunk! Kitti nélküle nem tud majd napot rajzolni, és a képei szomorúak lesznek!”
Zöldi pedig elgondolkodva nézett körbe. „Lássuk csak… Hol látta Kitti utoljára Sárgát? Figyeljünk a csendre, a rejtett jelekre. A dolgok mesélnek, ha meghallgatjuk őket.”
Eközben Kitti felébredt. Kinyitotta a szemét, és elégedetten nyújtózkodott. „Hmm, milyen jó volt ez a pihenő! Most pedig befejezem a tavaszi mező rajzomat!” Felült, és nyúlt a ceruzatartó felé. De amikor a sárga ceruzát akarta kivenni, észrevette, hogy az nincs ott.
„Jaj! Hol van Sárga?” Kitti pánikba esett. Anélkül nem lehet napot rajzolni, és a virágok sem lehetnek olyan vidámak! Keresni kezdte. Felemelte a ceruzatartót, megrázta, belenézett, de Sárga sehol. Aztán benézett az asztal alá, a szőnyeg alá, a könyvek közé, de Sárgának nyoma sem volt.
„Sárga! Sárga! Hol vagy?” Kitti hangja egyre kétségbeesettebbé vált. A ceruzák a tartóban aggódva figyelték. Piroska majd kiugrott a helyéből. „Mondd meg neki, hogy a polcon van! Vagy a párnája alatt!” – gondolta, de persze nem tudott szólni. Zöldi csendesen figyelte Kitti mozdulatait, Kékó pedig szomorúan nézett az ablakon át. „A hiányod, Sárga, olyan, mint egy felhő az égen, mely eltakarja a napot…”
Kitti már majdnem sírva fakadt. „Miért nem találom?” – gondolta. – „Pedig mindent átnéztem!” Leült a székére, és a fejét a kezébe temette. Mélyet sóhajtott. A szoba csendes volt, csak Kitti szíve dobogott, és a kintről beszűrődő madárcsicsergés hallatszott. Ekkor Zöldi hangja – persze csak Kitti fülében, mint egy gondolat – finoman megszólalt: „Figyelj a csendre, Kitti. A csend is mesél.”
Kitti felemelte a fejét. „A csend mesél?” – gondolta. – „De mit?” Becsukta a szemét. Próbált nem látni, csak hallani. Mi az, amit eddig nem vett észre? A kintről jövő madárcsicsergés, a szél zúgása a fák között… és egy nagyon, nagyon halk, alig hallható koppanás. Mintha valami legurult volna, és most valahol megpihenne.
„A hang irányát figyeld!” – súgta Piroska, a bátorság hangján, Kitti képzeletében. – „Ne add fel!”
Kitti lassan kinyitotta a szemét. A halk koppanás mintha a polc felől jött volna. De már átnézte a polcot! Vagy mégsem? Közelebb ment. A könyvek között volt egy kis rés, ahová eddig nem nézett be alaposan. Oda, ahol a kedvenc mesekönyve, a „Tündérerdő titkai” állt. Óvatosan kinyitotta a könyvet. És lám! A könyv lapjai között, egy gyönyörűen illusztrált tündérkép mellett, ott pihent Sárga, a vidám ceruza! Valószínűleg Kitti tegnap este, miközben a mesekönyvet lapozgatta, véletlenül odatette, és elfelejtette.
„Megvan!” kiáltott Kitti örömmel. Felkapta Sárgát, és megölelte, mintha egy régi barátot talált volna meg. „Annyira örülök, hogy megtaláltalak!”
A ceruzatartóban a ceruzák is megkönnyebbülten sóhajtottak. Sárga vidáman integetett nekik a kezében. „Láttátok? Megtalált! A csend mesélt neki!”
„És a bátorság sem hiányzott!” tette hozzá Piroska. „És a költői megérzés sem!” jegyezte meg Kékó.
Kitti leült az asztalához, és egy pillanatra elgondolkodott. Hogyhogy nem találta meg azonnal Sárgát? Pedig annyira kereste! De csak akkor sikerült, amikor elcsendesedett, és nem csak a szemével, hanem a fülével, a szívével is hallgatott. Amikor hagyta, hogy a gondolatai, a megérzései vezessék. És amikor a ceruzái „súgtak” neki, igaz, csak a képzeletében.
„Rájöttem!” – mondta Kitti hangosan, mintha a ceruzáinak beszélne. – „Nem elég csak nézni, Kitti. Hallgatni is kell. Nem csak a szavakra, hanem a csendre, a szívedre, és arra, amit a világ suttog. Minden apró dolognak van hangja, csak meg kell hallani.”
Ettől a naptól kezdve Kitti nem csak rajzolt, hanem figyelt is. Figyelt a madárcsicsergésre, a szél zúgására, a víz csobogására. Figyelt a barátaira, és a szüleire, nem csak a szavaikra, hanem arra is, amit a szemük, a mozdulataik mondtak. És persze, még jobban figyelt a ceruzáira is. Bár tudta, hogy a titkukat sosem árulhatja el, mégis úgy érezte, hogy a ceruzái mindig vele vannak, és a saját, színes hangjukon mesélnek neki a világról.
És Sárga? Sárga soha többé nem veszett el. Mindig ott volt Kitti kezében, hogy a legvidámabb napokat, a legfényesebb csillagokat, és a legédesebb mézszínű mosolyokat fesse a papírra. Mert Kitti megtanulta, hogy a legfontosabb dolgokat gyakran nem a hangos szavak, hanem a halk suttogások és a csend árulják el, ha tudunk rájuk figyelni.
