A falu szélén, ahol a szilvafák már nem dobálták árnyékukat a poros útra, hanem a domboldalra kapaszkodtak, megbújt egy tanya. Nem akármilyen tanya volt ez, hanem egy olyan hely, ahol a titkok suttogva szálltak a széllel, és a csodák mindennaposak voltak. A kerítés tövében esténként szentjánosbogarak gyújtottak apró, pislogó lámpásokat, a szél pedig nem csak fújt, hanem dalokat is fütyült, hol vidámat, hol andalítót. De a legnagyobb titok az volt, hogy ezen a tanyán az állatok beszéltek, és nem is akárhogyan!
Itt élt Ilus néni, a tanya gazdasszonya. Arcát ezer ránc szántotta, de szemeiben ott táncolt a huncutság és a végtelen jóság. Keze dolgos volt, szíve pedig olyan tágas, mint a nyári égbolt. Vele lakott Bence, az unokaöccse, aki a nyarakat mindig itt töltötte. Bence egy falánk kis tudós volt, aki mindent meg akart érteni, és minden csodára nyitott volt. Nem csodálkozott már azon sem, hogy Pötty, a tarka kiskutya, nemcsak ugatott, hanem kerek mondatokban is elmondta a véleményét, vagy hogy Kázmér, a tanya bölcs kakasa, olyan tanácsokat osztogatott, mintha egyetemet végzett volna.
Egyik reggel Ilus néni aggódva nézte a veteményeskertet. A paradicsompalánták levelei sárgulni kezdtek, a paprika pedig lekonyult. Régóta nem esett eső, és a napsütés egyre égetőbben perzselte a földet. Bence éppen Pöttyel kergetőzött a kút körül, amikor meghallotta nagynénje sóhaját.
„Mi a baj, Ilus néni?” – kérdezte, odasietve. Pötty is mellé szaladt, farkát csóválva.
„Ó, kisfiam, a kert. Nézd csak, milyen száraz a föld. Ha így megy tovább, nem lesz termésünk. És akkor mit eszünk télen?”
Pötty felkapta a fejét. „A szárazság! Én is érzem a talpamon, hogy forró a föld! A vakondok is mélyebbre ásták magukat, mert ott még van egy kis nedvesség. Én tudom, mert beszéltem velük!”
Bence elgondolkodott. „De hát van kút! Öntözzük meg mindet!”
Ilus néni elmosolyodott, de a mosolyában aggodalom rejtőzött. „Az a baj, Bencém, hogy a kút vize is fogy. Ha mindet meglocsolnánk, hamarosan üres lenne. Más megoldás kell, egy okosabb.”
Ekkor megszólalt Kázmér, a kakas, aki egy lábon állva, komótosan pihengetett a kerítésen. Fejét oldalra billentette, és bölcsen megrázta a taraját.
„Ká-kár! Ne essetek kétségbe, emberek! Minden bajra van megoldás, csak jól kell hallgatni. A természet maga a legnagyobb tanító. A szél is dalol, halljátok? Azt mondja, ne rohanjatok, hanem figyeljetek!”
„De mire figyeljünk, Kázmér?” – kérdezte Bence. „A szél csak fütyül!”
„A szél fütyül, de a föld mesél!” – mondta Kázmér. „Emlékeztek, tavaly, amikor a patak medre eldugult, és a vizet nem kapta meg a rét? Akkor is találtunk megoldást. Az összefogás a titok! Ká-kár!”
Ilus néni arcán felderült egy halvány mosoly. „Kázmérnak igaza van. Elfelejtettem a tavalyit. De most mi legyen?”
„Én tudok egy helyet!” – ugrott fel Pötty. „Ahol a föld mindig hűvös! A nagy tölgyfa mögött, ahol a régi kövek vannak. Ott a vakondok is gyakran járnak, és a föld alatt vizet suttognak!”
Bence és Ilus néni összenéztek. Pöttynek gyakran voltak furcsa ötletei, de néha meglepően hasznosak. Elindultak a tölgyfa felé, Pötty boldogan szaladt előttük, szimatolva a földet.
A tölgyfa mögött valóban volt egy kis domb, tele mohás kövekkel. Pötty egy bizonyos helyen megállt, és kaparni kezdte a földet. „Itt! Itt! Érzem a nedvességet!”
Ilus néni lehajolt, és megvizsgálta a talajt. Valóban, a föld nedvesebb volt, mint máshol. „Lehet, hogy itt egy forrás ered, ami a föld alatt fut?” – tűnődött. „De hogyan juttatjuk el a vizet a kertbe?”
Ekkor Bence felkiáltott. „Ilus néni! Nézze! A régi esővízgyűjtő csatorna! Az a rozsdás fémcső, amit a pajta mellé dobtunk! Az elvezethetné a vizet!”
Ilus néni szeme felcsillant. „Dehogynem! Bencém, te zseni vagy! Azt a csövet le lehet fektetni, és ha a forrás elég erős, elvezethetjük a vizet egészen a kertig!”
De a feladat nem volt könnyű. A cső nehéz volt és hosszú, a tölgyfától a kertig pedig kanyargós volt az út. Ilus néni és Bence egyedül nem bírták volna. Ekkor jött a segítség.
Kázmér, aki időközben odasétált, hangos károgással hívta össze a tanya lakóit. „Ká-kár! Gyülekező! Segítségre van szükség! A kertért, a jövőért!”
Hamarosan ott volt mindenki. A két kecske, Bözske és Tekla, akik a legelőn rágták a füvet, a libák, akik a tócsákban dagonyáztak, és még a macskák is, akik általában csak lustálkodtak a napon, most kíváncsian gyűltek köréjük.
Ilus néni elmagyarázta a tervet. A kecskék, erős nyakukkal és szarvukkal segíthettek a cső mozgatásában. A libák, ha kell, a csőrükkel a kisebb akadályokat félre tudták tolni. Pötty pedig, a fürge kiskutya, felderítőként szaladgált előre, jelezve az útvonalat.
Bence és Ilus néni vezetésével megkezdődött a munka. Bence a cső végét emelte, Ilus néni a közepét irányította. A kecskék óvatosan tolták a csövet, a libák pedig a földön lévő gallyakat távolították el. Pötty ugatással biztatta őket. Kázmér a kerítésen állt, és onnan osztogatta a tanácsokat, mint egy igazi karmester.
A munka lassan haladt, de ahogy a nap lemenni készült, és a szél lágyan fütyülte esti dalát, a cső a helyére került. Már csak az kellett, hogy Bence és Ilus néni kiássák a forrást, és rácsatlakoztassák a csövet.
Amikor a nap utolsó sugarai búcsút intettek a világnak, és a kerítés tövében felgyúltak az első szentjánosbogarak apró lámpásai, a munka befejeződött. Bence és Ilus néni óvatosan kiásták a forrás helyét, és csodák csodájára, egy kis, tiszta vizű ér kezdett bugyogni a földből. Rácsatlakoztatták a csövet, és percekkel később a kertben is megjelent az életadó víz, lassan csörgedezve a paradicsomok és paprikák tövében.
A tanya lakói boldogan figyelték a csodát. A levegő megtelt elégedett horkantásokkal, gágogással, és Pötty vidám vakkantásaival. Kázmér büszkén kihúzta magát.
„Ká-kár! Látjátok, nem is volt olyan nehéz! Ahol összefogás van, ott a csoda is megtörténik!”
Ilus néni megölelte Bencét. „Igaza van, Kázmérnak. A mi varázstanyánk igazi ereje nem a beszélő állatokban rejlik, bár ez is csodálatos. Hanem abban, hogy mindannyian, ember és állat, egy célért dolgozunk. A barátság és az összefogás, ez az igazi varázslat!”
Bence boldogan nézte a csörgedező vizet. Megértette, hogy a „kis csodák” valójában a szívből jövő ötletek, a kemény munka és a közös erőfeszítés eredményei. A szentjánosbogarak eközben fényesen ragyogtak, mintha ők is ünnepelnék a tanya lakóinak győzelmét, és a szél pedig továbbra is dalolt, most már egy boldogabb, reménytelibb dallamot, arról a tanyáról, ahol a barátság ereje minden problémát megold.
