Luca egy olyan kislány volt, akinek a gondolatai mindig messze jártak. Míg a lába a szobája padlóján topogott, a feje már rég a fellegek fölött járt, kalózokkal csatázott, vagy épp ismeretlen csillagképeket fedezett fel. A jelen, a maga „most azonnal mosogass el” és „csináld meg a leckédet” parancsaival, néha unalmasnak és szürkének tűnt a képzelete ragyogó világához képest.
Egy esős, szürke délutánon, amikor a kinti világ még a szokásosnál is unalmasabbnak látszott, Luca felmerészkedett a nagymamája padlására. A levegőben porcicák táncoltak a tetőablakon beszűrődő fénysávban, és a régi holmik édes, fahéjas illatot árasztottak. Egy ódon, faragott láda mélyén, bársonyba csomagolva talált rá. Egy zsebórára. De nem akármilyenre. A számlapján nem voltak számok, csak különös, csillagokat és bolygókat idéző jelek. Közepén egyetlen, vaskos, rézből készült mutató pihent. Az óra teste hűvös volt és sima, mintha ezernyi kéz érintette volna már.
Ahogy Luca a tenyerébe vette, az óra mintha életre kelt volna. Halk, barátságos ketyegésbe kezdett, és a kislány úgy érezte, ez nem is egy tárgy, hanem egy apró, szunnyadó lény. Elnevezte Tikk-Takknak. Kíváncsiságtól vezérelve megfogta a vaskos mutatót, és egyet tekert rajta.
A világ azonnal megváltozott. A padlás porillata eltűnt, helyét frissen nyírt fű és sült hús illata vette át. A fagerendákat vakítóan kék ég váltotta fel, és Luca egy vár udvarán találta magát. Körülötte páncélos lovagok sétáltak, és a kovácsműhelyből kalapácsok csengése hallatszott. A levegő megtelt élettel és nyüzsgéssel. Egy vele egykorú, szeplős fiú épp egy falóval viaskodott, kezében egy fa karddal.
– Vigyázz, te furcsa szerzet! – kiáltotta a fiú nevetve, ahogy majdnem fellökte Lucát. – Ilyen különös gúnyát még életemben nem láttam! Te talán egy messzi földről érkezett vándor vagy?
Luca a farmernadrágjára és a csíkos pólójára nézett. Hirtelen tényleg nagyon furcsának érezte magát. De a fiú mosolya barátságos volt, így ő is elmosolyodott.
– Luca vagyok. És te?
– Gergő, a királyi fegyverhordozó inasa! – vágta rá büszkén a fiú. Megmutatta Lucának, hogyan kell helyesen tartani a fakardot, Luca pedig mesélt neki az autókról, amiket Gergő csak „önjáró fémhintóknak” nevezett. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy Luca majdnem elfelejtette, hogy nem ide tartozik. De amikor a vár kürtje felharsant, megijedt. Ösztönösen az óráért kapott, és újra tekert a mutatóján.
A vár zaja elhalkult, a színek ismét összemosódtak, és amikor kitisztult a kép, Luca egy teljesen más világban állt. Itt minden csendes volt és ragyogó. Magas, hófehér épületek nyúltak az ég felé, közöttük pedig hangtalanul suhanó, buborék alakú járművek közlekedtek. A levegő tiszta volt és virágillatú. Egy üvegkupolás épületből egy lány lépett ki, haja szivárványszínben pompázott, és egy apró, lebegő robot követte mindenhová.
– Szia! Elvesztél? – kérdezte a lány kedvesen. A hangja dallamos volt, mint a csilingelés. – A krono-szenzorom enyhe időanomáliát jelzett ezen a koordinátán. Te vagy az anomália?
Luca csak tátogni tudott.
– A nevem Miri – folytatta a lány. – Feltaláló vagyok. Ez itt pedig Zümi, a személyi asszisztensem – bökött a lebegő robot felé, ami erre vidáman villogott egyet. – Az a szerkezet a kezedben… lenyűgöző! Egy analóg, mechanikus időmanipulátor. Ilyet már csak a múzeumokban látni!
Miri elvezette Lucát a laboratóriumába, ami tele volt villogó képernyőkkel és furcsa szerkezetekkel. Miri megmutatta neki a legújabb találmányát, egy gépet, ami a gondolatokat képes volt képekké formálni. Luca Gergőre és a várra gondolt, és a képernyőn megjelent a szeplős fiú, amint épp a fakardjával hadonászik. Miri csodálattal nézte.
– A múlt… mindig is szerettem volna látni. De tudod, Luca, a mi korunkban rájöttünk valamire. Utazhatunk az időben, de élni csak a jelenben lehet.
Luca egyre többet használta Tikk-Takkot. Visszatért Gergőhöz, és segített neki megpucolni egy igazi páncélt. Elutazott Mirihez, és kipróbálta a lebegő gördeszkáját. Látta az ókori Egyiptom piramisait épülni, és sétált a dinoszauruszok korában is, bár onnan nagyon hamar el kellett menekülnie egy kíváncsi T-Rex elől.
A kalandok izgalmasak voltak, de Luca valami furcsát kezdett érezni. Amikor visszatért a saját szobájába, minden olyan… üresnek tűnt. Elfelejtette meglocsolni a kedvenc muskátliját, ami kókadozni kezdett az ablakban. Nem ment el a barátnőjével fagyizni, mert épp egy római légió felvonulását nézte. Nem fejezte be a rajzot, amit elkezdett, mert Miri laborjában sokkal érdekesebb volt. A sok múlt és jövő között a saját jelene lassan elszürkült és elillant.
Egyik nap Miri laboratóriumában ült. A jövőbeli lány épp egy kis eszközt mutatott neki.
– Ez egy emlékkivetítő. A legszebb pillanatainkat őrzi. Nézd! – Miri megnyomott egy gombot, és a levegőben megjelent egy kép: Miri és a családja nevetve vacsoráznak. – Ez tegnap volt. A kedvencem. A jövő csodás dolgokat tartogat, de mindezek a csodák az ilyen apró, tegnapi és mai pillanatokból épülnek. Ha nem éljük meg őket igazán, a jövőnknek sem lesznek alapjai.
Lucának abban a pillanatban összeszorult a szíve. Eszébe jutott az anyukája ölelése, a nagypapája meséje, a barátnőjével való nevetés. Olyan dolgok, amik mellett egyszerűen elrohant, miközben az időben utazott. Ránézett Tikk-Takkra, ami a tenyerében most is egyenletesen, bölcsen ketyegett. Megértette. A ketyegés nem azt jelentette, hogy „siess, utazz, menj máshová”. Azt jelentette: „ez a pillanat. És ez. És ez is.” Mindegyik egyformán értékes.
Elbúcsúzott Miritől, és utoljára megforgatta az óra mutatóját. Visszatért a padlásra, a porcicák táncába. A levegőnek otthon illata volt. Lentről az anyukája hangját hallotta:
– Luca, kész a kakaó!
Luca leszaladt a lépcsőn. Az a bögre forró kakaó, a gőzölgő illatával és az anyukája mosolyával, finomabb volt, mint bármelyik királyi lakoma a múltban, és izgalmasabb, mint bármelyik tápláléktabletta a jövőben. Mert ez az övé volt. Ez volt a *most*.
Tikk-Takkot nem rejtette el a láda mélyére. Feltette az íróasztalára, ahol a reggeli napfény mindig megcsillant a réz testén. Nem használta többé utazásra. Az óra megtanította neki, hogy a legnagyobb kaland nem az, ha elmenekülünk a jelenből, hanem ha megtanuljuk azt igazán megélni.
De a kalandok nem vesztek el. Luca elkezdte lerajzolni és leírni őket. Mesélt a barátainak Gergőről, a bátor fegyverhordozó-inasról, és Miriről, a szivárványhajú feltalálóról. Rájött, hogy a történetek megosztása majdnem olyan jó, mint maga az időutazás. Hiszen amíg mesélünk, a múlt és a jövő egy kicsit a jelenünk részévé válik, és a legszebb pillanatok örökre velünk maradnak.
